Tudomány
2011-07-14 21:39:00
Mohendzsodáro: fejlett infrastruktúra, 4500 éveA történelem első metropolisza: a titkokra fény derül
A pakisztáni Indus folyó völgyében 4500 éve épült metropoliszról még azt sem tudjuk, pontosan kik építették. A sorházakból álló, ám megdöbbentően fejlett infrastruktúrájú településnek eddig csupán a töredékét: egy négyzetkilométerét tárták fel.
Az egyiptomi és a mezopotámiai civilizáció mellett a Kr. e. III. évezredben létezett egy harmadik, a mindmáig alig ismert Indus-völgyi. Az ind kultúra egyik legrejtélyesebb települése Mohendzsodáro, amit a folyó árterületén körülbelül hét méter magas téglatalapzatra építettek. A becslések szerint százezer lakosú település egy csatornával elválasztott alsó és felső városrészből állt, így árvíz idején csak csónakkal vagy hajóval lehetett azok között közlekedni.
Négyezer éves komfort
A metropoliszban sem paloták, sem kunyhók nem épültek, csak nagyjából egyformán komfortos házak. A sorház kinézetű épületek egyik fele 50 és 100, másik fele 100 és 150 négyzetméteres volt, a városban csupán néhány 200−270 négyzetméter közötti épület lehetett.
Az egyiptomi és a mezopotámiai civilizációnál is fejlettebb kultúrára utal, hogy minden harmadik ház előtt kút volt. Michael Jansen, a feltárást vezető régész és városépítész, az UNESCO tanácsadója a Geo magazin legfrissebb számában elmondja, hogy ez a vízhasználati luxus egy olyan gazdag és fejlett kultúrára utal, ami abban az időben a világon sehol nem létezett. Az építészetileg nem hivalkodó házak komfortosak voltak: általában két szobából, konyhából és fürdőszobából – amit a feltárt épületekben a lefolyóval ellátott emelvényekről ismertek fel − álltak.
Az épületek utca felőli oldalán vízöblítéses ülővécé volt, amit agyagból készült ereszcsatorna kötött össze a közösségi csatornahálózattal, a tíz méter széles utcákon pedig a csatornákat kőlapokkal fedték be, hogy tompítsák a szagokat. Egy földbe mélyített, nagy medencét is feltártak, amely egyes régészek véleménye szerint a világtörténelem első közfürdője, úszómedencéje lehetett, mások szerint inkább vallási célú rítusoknál használták azt.
Az ott élők valószínűleg kereskedelemmel foglalkoztak, amire több rom is utal: eddig több raktárt és a város szélén egy fogadót is beazonosítottak. Mohendzsodáro lakói hajóikon Ománig hajózhattak, ahonnan rezet szállítottak az Indus völgyébe, ökörfogatos szárazföldi kereskedelmük pedig az egész kontinenst behálózhatta. Fő kereskedelmi terményeik közé tartozhatott a csicseriborsó, a szezámmag, a datolya és a pamut, valamint a város jelképének számító égetett tégla. Az ott élők által kifejlesztett, a világon a ma is használatban lévő tégla építéstechnikai jelentősége a méretében rejlik, ugyanis a kőművesek fél kézzel tudták tartani azt, a másik kezükkel közben felhordhatták rá a habarcsot, így sokkal gyorsabb lehetett falat rakni, mint például Egyiptomban, ahol főként kőtömböket használtak az építkezésekhez.
Rejtélyek a város körül
Mohendzsodárónak − ami halottak dombját jelent − még a nevében is kételkednek a régészek. A városban talált tárgyakon használt írásjelek sem az egyiptomi hieroglifákra, sem a mezopotámiai ékírásra nem hasonlítanak: a szimbólumokra épülő képírást eddig nem tudták megfejteni, egy nemrég készült számítógépes kutatással is csupán annyit tudtak a tudósok egyértelművé tenni, hogy a táblákon talált jelcsoportok hasonló szabályszerűséget mutatnak, mint a természetes nyelvek.
A városban pár tornyot is feltártak, de azok katonai hasznosítására mindeddig nem találtak bizonyítékot, ezért leginkább az a feltételezés él, hogy a hajózást segítették. Az is kérdéses, hogy a pakisztáni nép ősei voltak-e a 4500 éve ott élők; egyes feltételezések szerint a Pakisztán legnagyobb édesvízi tavánál, a Manchar-tónál élő mohanák lehetnek az egykor a városban élők leszármazottai. Továbbá azt sem tudjuk biztosra, hogy kik lehettek a település valódi urai, és hogy rendelkeztek-e központi kormányzattal.
Talán egy papkirály lehetett a város előjárója, egyes régészek ezt egy 1925-ben feltárt, 17 centiméteres zsírkő figurára alapozva gondolják: a szoboralak homlokát pánt testét pedig palást borítja − ám a kutatók eddig egyetlen templomi célra szolgáló épületet sem találtak. A titkok sorában az egyik legizgalmasabb, hogy hétszáz év után hová tűnhettek a metropolisz lakói. Ez annál is rejtélyesebb, mivel a régészek eddig sem háborúzásra, sem természeti katasztrófára utaló nyomokra nem bukkantak.
Mit lehet még a föld alatt?
A metropolisznak eddig töredékét, mintegy egy négyzetkilométernyi területét tárták fel. Hogy miért csak ennyit? Ez főként az eddigi hozzá nem értő, néha érdektelenséget tanúsító feltárásvezetőknek volt köszönhető. A XIX. század közepén Sir Alexander Cunningham brit régész megbízatásának az idejét nem a várossal, hanem „szerelmével”, Nagy Sándorral és a völgyben fellelhető ráutaló nyomok felkutatásával foglalkozott.
A skót Sir Robert Eric Mortimer Wheeler 1944-ben − India és Pakisztán függetlenné válása előtt három évvel − került a kutatás élére. Wheeler nem értett a régészethez, hiszen katona volt, aki megbízatása előtt pár hónappal még a németek ellen harcolt El-Alameinnél. Hozzá nem értését jelzi, hogy a városfal feltárását „feudális uradalom” bizonyítékaként értékelte: arra a következtetésre jutott, hogy biztos valamilyen fejedelem központja lehetett, aki ilyen falakkal védte meg magát a külső ellenségtől. Az évtizedek óta, napjainkig tartó feltárás is nehézkesen halad. A jelenlegi kutatásvezető, Michael Jansen erről azt vallja: „Ez nem is olyan nagy baj, mert Pakisztánban a kincsek nagyobb biztonságban vannak a föld alatt, mint a föld felett.”
Arról, hogy mit rejthet még a város romjait hét méter vastagan fedő folyami hordalék, csupán találgatások láttak és látnak napvilágot. Egyesek abban reménykednek, hogy a mértanilag pontosan megtervezett városnak, s minden jel szerint jólétben élő lakóinak lehetett egy könyvtára, amelyre rábukkanva nemcsak az Indus-völgyi emberek kultúráját ismerhetnénk meg, hanem olyan titkokra is fény derülhetne, ami talán az egész eddigi világról alkotott képünket megrengeti.
Parcsami Gábor
|
