Jézus testének „természetes” eltűnése képtelenség

A feltámadás tudományos bizonyítékai

A feltámadás a keresztény hit központi tanítása. Amennyiben Jézus nem támadt volna fel a halálból, akkor a keresztények hite nem érne semmit, mivel azt éppen maga a Mester állította. Ellenben, ha Jézus valóban feltámadt a halottak közül, akkor feltételezhetjük azt is, hogy minden állítása igaz, és ez egyúttal bizonyítja, hogy Krisztusban nekünk is bizalmunk lehet a halál utáni életben.

A Biblia és az elsődleges források

Jézus halálának és feltámadásának szentírási bizonyítékai megdönthetetlenek. Az Újszövetség hat egymástól független beszámolót tartalmaz a feltámadásról. Meggyőző mindenekelőtt a tanítványok puszta elkötelezettsége. Negyven évvel a feltámadás után ezek az emberek beutazták a Földet, hirdetve, hogy amit tudnak, az az igazság. Mindegyiküket üldözték, és egy kivételével mindet a hitéért végezték ki (János egy kegyetlen börtönszigeten, Pathmoszon halt meg, feltehetően embertelen körülmények között, közel százévesen). Emberi mércével elborzasztó haláluk közvetlen oka mindegyikük esetében egyértelmű: a nyilvánosság és a hatóságok előtt is bizonyságot tettek Jézus feltámadásáról. Nyilvánvaló, hogy igen kevesen vállalnak önként mártíromságot valamiért, amiről tudják, hogy hazugság. Kétezer éve csaknem minden, hatalommal rendelkező vezetőnek minden oka megvolt és meg is van, hogy megcáfolják Jézus mennybemenetelét.

Ha igaz lenne az az állítás, hogy a tanítványok ellopták a holttestet és az összes „szemtanú” tudta volna, hogy valójában nem is látta a feltámadott Krisztust, ilyen nagyszámú összeesküvő esetén minden bizonnyal lett volna valaki, aki bevallja az igazságot. Ha nem is saját szenvedésének, akkor barátai vagy családtagjai elmondhatatlan kínjainak megszűntetésére: „…Nero másokat tett meg bűnösnek, és a legválogatottabb büntetésekkel sújtotta azokat, akiket a sokaság bűneik miatt gyűlölt és Christianusoknak nevezett. Így hát először azokat fogdosták össze, akik ezt megvallották, majd az ő vallomásuk alapján hatalmas sokaságra nem is annyira a gyújtogatás vádját, mint inkább az emberi nem gyűlöletét bizonyították rá. És kivégzésüket még csúfsággal is tetézték, hogy vadállatok bőrébe burkoltan kutyák marcangolásától pusztuljanak, vagy keresztre feszítve, és mikor bealkonyodott, meggyújtva éjszakai világításul lángoljanak.” (Annales, XV:44)

Orvostudomány és a bárdolatlan empíria

Egyesek szerint Krisztus csak megjátszotta halálát, majd később megszökött a sírból. Egy ekkora csoda komolyan gondolásához jóval nagyobb hit kell, mint magának a feltámadásnak az elfogadásához. Maga az ötlet eleve hihetetlenül abszurd, hiszen a szemtanúk szerint Krisztust annyira megverték, hogy nem bírt el egy 15-20 kilogrammos fagerendát (patibulum), végtagjait véglegesen megnyomorították (az órákon át tartó, átszögezett állapot visszafordíthatatlan idegkárosodást, maradandó bénulást okoz), és az oldalát lándzsával felnyitották (a víz és a vér rámutat: feltehetően átszúrták a szívburkot), ami már csak önmagában az élettel összeegyeztethetetlen sérülés. Emellett valószínűsíthetőek egyéb belső sérülések, nyilvánvaló a jelentékeny vérveszteség is. Ismerve a források alapján tisztán rekonstruálható, történelmi mértékkel is kegyetlenül precíz, római büntetésvégrehajtási gyakorlatot: a kivégzések ügyében semmit sem bíztak a véletlenre. Példa nélküli a „szökés a keresztről”.

Az orvostudományi tények ismeretében teljesen alaptalan azt feltételezni, hogy valaki egy ilyen „alapos” kivégzést túlélve, három nap és három éjjel egy sírkamrában üldögéljen orvosi ellátás, élelem és víz nélkül, kibogozza magát a balzsamokkal vastagon átitatott, húsz-harminc kilónyi, mumifikációt elősegítő, hagyományosan közel öt négyzetméternyi lepel fogságából, majd elgörgetve a római légió által fegyverrel őrzött sírt lezáró, hatalmas követ, észrevétlenül kisurranva vérnyom nélkül eloldalogjon.

Ráadásul a feltámadásról szóló összes főbb elbeszélésben nők az első és elsődleges szemtanúk. Ez elég furcsa kitaláció lenne, hiszen mind az ősi zsidó, mind a hellén-római kultúrában a nők tanúságtételét jellemzően semmibe vették. Szavukat jelentéktelennek, elhanyagolhatónak tartották. Ezt a tényt szem előtt tartva elég valószínűtlen, hogy bárki, aki az I. századbeli Júdeában csalást tervez, nőket válasszon koronatanúnak. Ha mindnyájan hazudtak, a feltámadás pedig csak „városi legenda”, akkor miért éppen a legjelentéktelenebb tanúkat választották, noha férfiak is állították, hogy látták a feltámadt Jézust?

Történettudomány: a görög, római és zsidó kutatók nem kételkedtek

Olyan történészek, mint Josephus Flavius (kb. Kr. u. 37-110), Ignatius (kb. Kr. u. 50-115), Justinius (kb. Kr. u. 100-165) és Tertullianus (kb. Kr. u. 160-220) meg voltak győződve arról, hogy a feltámadás valóban megtörtént. Írásaikban megerősítik az evangélium íróinak beszámolóit, akik megbízható tanulmányok szerint Kr. u. 37 és 64 között jegyezték le az eseményeket. Több első és második századi történész, mint például Cornelius Tacitus, Suetonius, Plinius Secundus, és Samosatai Lucian is elismerte írásában, hogy az emberek életére e meglepő esemény nagy hatást tett.

Pál apostol saját bevallása szerint is az első egyház erőszakos üldözője volt. Miután – elmondása szerint – találkozott az élő Krisztussal, a feltámadásra épülő mozgalom „globális” és mindmáig leghatékonyabb szervezőjévé vált. Krisztus feltámadásába vetett kitartó hite miatt sok korabeli keresztyénhez hasonlóan Pál is elszenvedte az üldözést, a veréseket és a bebörtönzést. Több, zsidók által kezdeményezett kivégzési kísérletet (kövezést) is túlélt, majd római polgárként hivatalos halálos ítélet hajtottak végre rajta (sikeresen).

A jog- és az irodalomtudomány gyakorlói is bizonyítanak

Simon Greenlaf-ot, aki a Harvardi Egyetem jogi professzora volt 1833-1848-ig, tartják a valaha élt legnagyobb tekintélynek a Krisztussal kapcsolatos jogi bizonyítékok területén. Amikor Greenleaf jogi bizonyítékokat vizsgált meg a feltámadás ügyében. Összegezte: történelmi valóság volt az, és bárki, aki őszintén megvizsgálja a bizonyítékokat, ugyanerre a meggyőződésre jut. Az 1930-as években egy brit újságíró, Frank Morrisson elhatározta, hogy leleplezi a Krisztus feltámadásának „babonáját”. Annak ellenére, hogy olyan bizonyítási eljárást alkalmazott, amelyek megengedettek egy bírósági tárgyalásnál, akarata ellenére bebizonyította a Jézus mennybemenetelét. Ténymegállapításait részletesen leírta „Aki elhengerítette a követ” című könyvében.

C. S. Lewis, A Cambridge-i Egyetem középkori és reneszánsz irodalmának professzora elismerte, hogy az evangéliumok történelmi hitelességének bizonyítéka jelentős tényező volt az ateizmusból való megtérésében. Lewis lett a huszadik század egyik legnagyobb értelmiségi keresztény gondolkodója és írója. Lord Darling, Anglia egykori főbírája pedig azt mondta, hogy „...nincs olyan intelligens esküdtszék a világon, amely elítélő döntést hozhatna arra, hogy a feltámadás története igaz.”
 

Parcsami Gábor

• Cimkék:
feltámadás Jézus

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére