Kik vagyunk? Mit akarunk? Kik állnak mögöttünk? Partnereink Kapcsolat  
A mindennapi.hu portál a tartalmait jelenleg nem frissíti, az eddigi tartalmak továbbra is megtekinthetőek.
Szubjektív
2011-10-24 22:00:00

A pokol doktrínája

Úgy értesültem különféle forrásokból, hogy a középkorban a papok a pokol lángjainak emlegetésével megfélemlítették és megnyomorították az egyszerű embereket.

Manapság viszont szökőévenként egyszer, ha hallani erről szóló prédikációt. Az előbbi, már ha az értesülés igaz, beteges és perverz dolog, az utóbbi viszont, amennyiben a pokol létezik, ostoba struccpolitika. Márpedig a pokol létezése tény, nem teória és nem spekuláció, hiszen Jézus maga figyelmeztet minket többszörösen is az evangéliumokban, igen erős képeket használva. Úgy érzem, kegyes és politikailag korrekt gondolkodóink, modernista teológusaink, valamint népszerűségre éhező papjaink különvéleménye semmit nem nyom a latban, ha maga a Mester szól: a pokol valóságos.


A furcsa kereszténység


E tény elfogadása után viszont értékelnünk kell a probléma valóságosságát és az aggodalmak őszinteségét: Isten jóságossága vajon hogyan egyeztethető össze a pokol létezésével? Két egyszerű megoldás kínálkozik – Isten jóságosságának a megkérdőjelezése, vagy a pokol létezésének elmismásolása –, és mindkettő rossz. A kereszténység nem egyszerű, hanem összetett és furcsa, akárcsak a valóság minden aspektusa, ha megkapargatjuk a látszólag egyszerű felszínt. Ki gondolta volna előre, hogy az anyag részecske és hullám egyszerre, vagy hogy tér, idő és tömeg összefüggenek annyira, hogy nem is létezhetnek egymás nélkül.

C. S. Lewis hitének ez volt az egyik alapja, hogy a kereszténység furcsa, nem olyan, mintha emberek koholmánya lenne – vagyis hihetőbbé válik a kinyilatkoztatott volta. A továbbiakban egy olyan mainstream nézetet szeretnék felvázolni a pokol doktrínájával kapcsolatban, amely tükrözi a katolikus egyház tanítását, ugyanakkor összeegyeztethető C. S. Lewis vagy William Lane Craig protestáns gondolkodók teológiájával is.


Örök hervadás


A kérdés tehát ez: hogyan őrizhetjük meg Isten jóságosságába és igazságosságába vetett hitünket, és fogadhatjuk el ugyanakkor a pokol létezését is? Úgy gondolom, hogy a dolog nyitja a szabad akarat valóságossága, amelyből szükségképpen következik a pokol valóságos lehetősége, hiszen miért ne dönthetne bárki közülünk Isten ellen – akár örökre is.

Az evangéliumokban Jézus (is!) a pokol lángjaival ijesztget minket, és ettől nem szabad elvonatkoztatnunk. Egyébként is milyen alapon javítanánk ki Isten Fiát? A PC (angol: politically correct) alapján, vagy azt mondanánk Neki: Jézus, haladni kéne a korral? Ez meglehetősen arrogáns volna. De mit gondoljunk akkor a kedves Jézusról, hogy annyit és oly ellentmondást nem tűrően beszélt a pokolról, az ottani szenvedésről, és hogy mi is oda kerülhetünk, ha nem követjük Őt? Ez nem annyira kedves Tőle… A dolog éppen a pokol létezésének kérdésén fordul meg, hiszen ha a pokol épp annyira valóságos, mint az érkező kamion, és Jézus számára mi olyanok vagyunk, mint a kisgyerekek, akik épp kifutnak az útra a labda után, akkor szavaiban nem marad semmi, amit zokon vehetnénk, hiszen szeretetből figyelmeztet minket kemény hangon.

Ám a tűz és a pusztulás nem az egyetlen evangéliumi kép a pokolra vonatkozóan. A kárhozat kizártságot, elvonást és a legfőbb jó (Isten) nélkülözését is jelenti. Ezért úgy gondolom, szabadságunkban áll oly módon elképzelni a poklot, hogy nem a fizikai szenvedést állítjuk a középpontba, hanem az önmagunkban levés, önmagunkba zártság végtelen ürességét: hiszen a kárhozottak önmagukat választják – már életükben és az ítéletkor is – Isten helyett. A pokolbéli magányra pedig lehet megfelelő kép az égés és a pusztulás, hiszen az éltető Isten nélkül a megátalkodott lelkek önként választott osztályrésze az örök hervadás és az örök meghalás. Hanem ez felvet egy újabb kérdést: egy szerető Isten hogyan hagyhatja így magára a teremtményeit?


Csorbátlan jóság


Jézus a pokolba kerülés módjáról szintén kétféleképpen beszél: mintha ítélet volna, és mintha a saját döntésünk is volna. Miért ne lehetne mindkettő egyszerre? Jézus ítélete felettünk jóváhagyja majd a saját ítéletünket Istenről: kell, vagy nem kell – vagyis hogy az életünkben a szeretetet, a másikat és az Istent tanultuk-e meg választani vagy önmagunkat.

Isten igazságosságán így nem esik csorba, hiszen nem Ő kényszeríti ránk ezt vagy azt a választást, hanem megadja, amit választunk. Vagy mi mondjuk Istennek, hogy legyen meg a Te akaratod, vagy ő mondja ugyanezt nekünk. Valamint az ítélet és a pokol ilyetén való elképzelése nem csorbítja Isten jóságosságát sem: ugyanis ha a pokol kapui belülről vannak bezárva (értsd: a kárhozott lelkek nem akarnak kijönni), akkor elhihetjük, hogy ők Isten kegyelméből továbbra is a legjobbat kapják – már amire alkalmasak –, hiszen Isten tüzes jelenléte rosszabb lenne számukra, mint pokolbéli magányuk. Igaz lehet tehát, hogy a pokol csak a mennyei nézőpontból pokol, de a kárhozott lelkek számára még mindig jobb, mint a mennyország lenne. Így Isten igazságossága és jósága minden teremtményén beteljesedik.


Nem misztérium


Amikor végignézünk a világon, vagy akár csak a saját bűneinken, sokszor azt kívánjuk, az ember bár kevesebb felelősséget kapott volna: a szabad akarat nagyszerű dicsősége olykor elviselhetetlen súlyként nehezedik a vállunkra. Bár kisebb teremtményei lennénk az Istennek! Ám ez Isten választásának a kérdése. A szabad akarat ajándéka tény, akárcsak az, hogy reggel felkeltem az ágyból, de nem szükségszerű, hiszen maradhattam volna még lustálkodni. Ugyanígy Isten számára az egész teremtés szükségtelen, hiszen a világ és az összes szentek egy ujjnyival nem adnak hozzá Isten dicsőségéhez, de Ő mégis teremtett. A létezés és a szabad akarat ajándéka tiszta misztérium.

A pokol viszont nem misztérium: létezésének lehetősége szükségszerű, és ez belátható. És noha minden egészséges gondolkodású embernek szívből kell utálnia az örök kárhozatnak még a gondolatát is, lássuk be azt is, hogy amikor egy pokol nélküli világra vágyunk, akkor a szabad akarat dicsőséges ajándékát utasítjuk vissza, és Istentől így nem több, hanem kevesebb szeretetet kérünk. Ez meglehetősen abszurddá teszi a jámbor gondolkodó helyzetét, hiszen a legjobb szándékunk ellenére is azon kapjuk magunkat, hogy a nagyobb szeretet nevében végül kevesebb szeretetért esdeklünk. Ez a gondolat talán segít megnyugodnunk Mesterünk és Istenünk akaratában, Ő majd elrendezi a dolgokat, amelyek Rá tartoznak, mi pedig foglalkozzunk a saját lelkünk ápolásával, hiszen ez is épp elég nagy feladat.

 

Szerdahelyi Miklós

Kép innen.

Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére


A hét java

© mindennapi.hu - minden jog fenntartva. All rights reserved.