Gérecz Attila életéről

A kadét, a rab, a költő és a hős

Gérecz a magyar irodalom egyik legígéretesebb költői tehetsége volt, aki nyugtalanítóan szép és teljes életművet hozott létre, pedig csupán 27 évet élt (alig többet mint Petőfi Sándor), ebből közel két évet hadifogságban, hét évet pedig a Rákosi-diktatúra börtöneiben töltött – s mindössze két és fél évig írt verseket.

Gérecz a világháború végén, Németországba vezényelt hadapródként kerül francia hadifogságba, ahonnan 1946-ban, 17 évesen tér haza. Apját elvesztette, egyik bátyja a háborúban szerzett sebesülésébe hal bele, a másik Svájcba emigrál. Ő maga anyjával él, s mivel egyetemre, főiskolára „rovott” múltja miatt nem kerülhet be, dolgozik. Esztergályosnak tanul Csepelen, oda jár ki minden nap a Belvárosból. Közben minden hajnalban a Margitszigeten edz, készül az öttusaversenyekre. Ígéretes tehetség, az olimpiai válogatott tagja.

A történelem azonban közbeszól: 1950. december 8-án az ÁVH egy csoport 20-21 éves fiatalt vesz őrizetbe, volt katonaiskolásokat, akiknek többsége szinte még gyerekként járta meg a frontot a második világháború alatt. Államellenes tevékenységgel, kémkedéssel, hazaárulással vádolják őket – minden alap nélkül. Legnagyobb bűnük valójában az, hogy a Horthy-korszakban voltak hadapródok, s mindannyian „osztályidegenek” – főleg polgári származásúak.

Az elfogottak között van az akkor 21 éves Gérecz Attila is. Az edzések, a munka, a szórakozás, az eleven élet helyett a börtön várja. Négy barátját halálra ítélik, közülük hármat ki is végeznek. Gérecz 15 év fegyházbüntetést kap.

Kozma utcai gyűjtőfogház, márianosztrai szigorított fegyház, váci börtön – ezeken a helyeken tölti fiatalsága legszebb éveit. Ám a testi-lelki megpróbáltatások, megaláztatások nem törik meg az erős lelkű, kedves, vonzó fiatalembert. Az aktív, fiatal fiú, a sportoló a kényszerű semmittevést és a magányt – amelyet gyakran megtapasztal a magánzárkában – viseli a legnehezebben. Ráadásul a börtönsétákon a rabok nem beszélhetnek egymással, lehajtott fejjel kell menetelniük körbe-körbe.

Nagy Imre első miniszterelnöksége után a politikai foglyok is emberibb körülmények közé kerülnek, kapcsolatot tarthatnak egymással. Így ismerkedik meg a váci börtönben az ugyancsak politikai fogolyként raboskodó értelmiségiekkel, költőkkel (például Kárpáti Kamillal). Ők – látva nyitottságát, érzékenységét – biztatják, hogy írjon. És megszületik az első vers:

„Így bocskorosan úgy-e megnevettek,
hogy márványt törni hegynek indulok?
A számon pimasz mosolygás a jelszó,
füttyöm csibészes: én is feljutok!”

(Így bocskorosan – részlet)

Az újdonsült költő meglepődve tapasztalja, hogy társai lelkesen dicsérik költeményét. Innen már nincs megállás: gyönyörű versek születnek. Erőt, ihletet ad az is, hogy börtönévei alatt éled újjá benne egy régi szerelem. Drechsel Mária visszaemlékezésében így magyarázza az új költő születését: „a tehetség, a költői véna felizzását minden bizonnyal a börtönfogság magánya váltotta ki, talán épp a rabtársak iránti mély együttérzés, a szolidaritás és a vetélkedés, vagány bizonyítani akarás. Az is nagyon elképzelhető, hogy a visszafojtott aktivitás (sportra, öttusára gondolok) tört utat, és ez az erő összpontosult az egyetlen lehetséges szabad térben, a szellem szabad mozgásában, a verselésben.”

Gérecz témái nem csupán helyzetéből következnek. A börtönéletet, a rablétet ábrázoló költemények mellett számos istenes, tájleíró és szerelmes verset is ír. A versek világa – a csengő-bongó rímek mellett is – mindig magában hordoz valami vészjósló komorságot. Mint a következő vers is, amelyben a táj, a szerelem, a szenvedés és a halál egymástól elválaszthatatlanul jelennek meg:

„Borongva zsong a szél,
oly lomha lombja kél
a tájnak,
gomolygón fény kering,
mint omló éveink,
ha fájnak.
Bíborló napkorong
kibomlott hantra bont
palástot,
ha szád ízéről zeng
halált idéző szent
varázsdob.
(Varázsdob – részlet)

1954 júliusában a Duna áradása tartja rettegésben a környékén lakókat. Gérecz a váci börtön cellájából figyeli a zajló hullámokat, és egy éjszaka – kihasználva a váratlan lehetőséget – a vízbe veti magát, megszökik.

Valóságos hajtóvadászatot indítanak ellene. Három nap után kapják el, miután egy nőismerősét az ÁVH fenyegetéssel, veréssel árulásra bírja. Ezután szigorúbban őrzik, fél évig embertelen körülmények közt – magán-, illetve sötétzárkában – tartják. Éhségsztrájkba kezd, de csaknem belehal. Börtönkórházba kerül, ahol jobban bánnak vele, de még mindig egyedül van – egészen a tárgyalásáig, ahol újabb három évet szabnak ki rá. 1955 tavaszán, a kórházból titokban kijuttatott levelében ezt írja anyjának és szerelmének: „Amnesztiákban és egyebekben velem kapcsolatban ne reménykedjetek, én csak teljes győzelem esetében megyek ki innen.”

Mintha csak a XIX. század jövőbe látó költője beszélne belőle. A győzelem, ha csak néhány napra is, bekövetkezik.

A forradalom a gyűjtőfogházban éri Gérecz Attilát; a szabadulásra 1956. október 30-ig kell várnia. Még aznap felkeresi az Írószövetséget, ahol Tamási Áronnal közösen megfogalmazza a rabságból szabadult írók felhívását a nemzethez. A rádióban is felolvasott írásból a megbocsátás, a szeretet és a nemzeti összefogás sürgetése csendül ki. Néhány napig a politikai foglyok tervezett napilapjának, a Szózatnak az előkészítésén munkálkodik.

Alig több mint négy nap telt el azóta, hogy kiszabadult hatéves fogságából, amikor november 4-én hajnalban a szovjet páncélosok bevonulnak Budapestre. Volt, aki elmenekült, volt, aki elrejtőzött, és volt, aki a harcot választotta. Gérecz Attila az utóbbiak közé tartozik: a Rókus Kórház közelében küzdő fegyveres ellenállókhoz csatlakozik. Olyan bátran és elszántan harcol, ahogy mindig is élt. November 7-én egy-egy Molotov-koktéllal éppen sikerül ártalmatlanná tennie két harckocsit, amikor egy harmadik érkezik. A fedezékét érő géppuskasorozat végez vele.

Hét nap szabadság adatott neki – hat év börtön után.

Teste halála után sem nyugodhatott békében. Drechsel Mária először egy alkalmi sírba temette a Klauzál téren, a forradalom leverése után innen a Kerepesi úti temető 21-es parcellájába került, a forradalom áldozatai közé. Miután a hetvenes években elterjedt a hír, hogy ezt a parcellát felszámolják, a család a Megyeri úti temetőbe vitette át földi maradványait. 2001-ben temették újra az akkor már Fiumei úti temetőben, eredeti sírhelyére.
                                                                                      Kócián Mari

• Cimkék:
ÁVH Rákosi diktatúra szerelem költő Nagy Imre Tamási Áron Gérecz Attila Írószövetség

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére