„Szent dadogás”

Top keresztény novellák

Ha meghalljuk a kifejezést, „keresztény irodalom”, elsősorban tanító írásokra, kánaáni nyelvre gondolunk, és mindenképpen olyan szerzőre, aki fölött már legalább száz éve elmondták a nekrológot. Ezt erősíti az is, hogy a keresztény könyvesboltokban kapható novella- vagy rövidpróza-gyűjtemények elsősorban a második világháború előtti magyar irodalom kincsestárából válogatnak.

Klasszikusok tollából

Talán az egyik legismertebb istenes novella Jókai Mór Melyiket a kilenc közül? című írása. János mester, a szegény csizmadia története 1856 óta generációról generációra - a gyermekeihez hűséges apa képe - megríkatja a keresztény olvasókat. Ahogy Isten sem tesz különbséget közöttünk, úgy ő sem tud: egyformán szereti valamennyi gyermekét, és a szíve szakadna meg, ha bármelyiktől búcsút kellene vennie. A népmesei szépségű történet sikeréhez hozzájárult az is, hogy 1957-ben Szőts István, az Emberek a havason című opusz világhírű rendezője filmet forgatott belőle.

Gyermekkori irodalmi emlékeink között bizonnyal ott van még számos Móra-hős, vagy éppen maga a kis Móra Ferkó, aki a félegyházi Ótemplomban karácsony este olyan hevülettel olvasta a rászabott passzust, hogy még azt is elfejtette, nincsen a csizmájának talpa, és odafagyott a lába az oltár kövéhez. Ám a két háború között írt Édes kicsi Jézus című tárcájában már korántsem ilyen romantikus, idilli képpel találkozunk.

„Édes kicsi Jézus, talán te vagy az utolsó gyermek Isten teremtett világán, aki hiszel még abban, hogy születésed napja dicsőség mennyben az Istennek, és békesség földön az embernek. Tudod-e, hogy ahová készülsz, nem szelíd róna az legelgető bárányokkal, hanem komor vadon, ahol az égből ledobott sátán táborozik parazsas szemű seregével?”

Negédesség és brutalitás

A tárcában megjelenő motívum, miszerint Jézusnak ma talán még kevésbé lenne helye közöttünk, mint egykor Betlehemben, s hogy világ Heródesekkel van tele, nem csak Móra felismerése volt egyedül.
A keresztény szóhasználat negédessége és a valóság brutalitása között ott feszül az a döbbenet, amely a korszak sok jeles alkotójának sajátja volt. A századforduló világmegváltó eufóriája után az első világháború eseményei sokak szemét felnyitották, és a vallásos témájú irodalomban is megjelent a társadalomkritika, vagy még inkább az emberi egzisztencia, a lét abszurdjának döbbent felismerése.

Az egyik legtöbbet idézett, s valóban talán legmegrendítőbb rövid prózai mű, Karinthy Frigyes Barabbás című írása. A műben a Nazareti még egy esélyt ad az emberiségnek: feltámad, csak azért, mert meggyőződése, hogyha „újrajátszanák az eseményeket”, a nép őt választaná, nem Barabbást. Ám az önálló sorssal, individuummal rendelkező emberekből tömeg válik Pilátus háza előtt, amely együttesen ismét csak Barabbást kiált. Karinthy 1917-ben írott művének számtalan feldolgozása született, 1977-ben opera-feldolgozása is, mely az 1977-es Salzburgi Operafesztiválon nagy sikert aratott.

Áldás, átok

A salzburgi siker vélhetően nemcsak Karinthy mesterművének és a magyar operaénekesek tehetségének volt köszönhető, hanem annak is, hogy a vasfüggöny lehullása után keresztény vonatkozású irodalomról alig-alig lehetett beszélni Magyarországon. A vallásos tartalmú művek beszorultak a csekély mozgástérrel rendelkező egyházi kiadók égisze alá, a hitüket meg nem tagadó szerzők közül sokan külső vagy belső emigrációba vonultak.

Így járt Szabó Magda is, aki 1958-ig nem publikálhatott. A hallgatás évei után azonban szinte évente jelentek meg új könyvei, nemzetközi viszonylatban is az egyik legismertebb magyar íróvá vált. A debreceni vallásos otthon jelölte ki Szabó Magda életének és prózájának sarkköveit is, melyek közül az egyik visszatérő motívum a jeruzsálemi kutya, amely több rövidprózai művében is felbukkan.

A gyerek Magda társaival együtt azt a feladatot kapta, hogy írjon fogalmazást Munkácsy Jézus-trilógiájának valamelyik alakjáról. Szabó Magda, aki betéve ismerte a Bibliát, egyedül az Ecce homo kutyájával nem tudott elszámolni. A kutya volt az, akinek az életét meg kellett ismernie, s ennek egyetlen módja, ha megírja a történetét. A tanárnője blaszfémiának tekintette a kislány furcsa látásmódját, s nem tudhatta, amit később Szabó Magda élete során többször is hangsúlyozott, hogy az írás, az alkotásfolyamat kegyelmi állapot. Áldás-e, átok-e, azt maga az alkotó nem tudhatja, csak az olvasó sejthet meg belőle valamit.
 

Angyaloknak kémkedő

A Rákosi időszakban szintén hallgatásra ítélt Ottlik Gézáról, az Iskola a határon írójáról kevesen tudják, hogy Szabó Magdához hasonlóan református vallású volt. A valóság észlelésének töredékessége, a szubjektív valóságok megélése Ottlik minden művében fellelhető csakúgy, mint a kívülállás motívuma. Minden megvan című 1968-as novelláskötetének címadó darabja is ezt a kívülállást érzékelteti.

„Kém volt ő közöttük – írja Jacobiról, a hegedűművészről, novellája főszereplőjéről. – Idegen hatalom ügynöke. Az angyaloknak kémkedett az emberi világban. S most mégis, már elég régóta, már nagyon régóta, baj volt vele. Az üresség, amit érzett, ha gyengeségi rohama elfogta, ő maga volt. Nem a betegsége tünete, hanem a játékáé. Nem vették észre, mert megtanult hegedülni az emberek nyelvén úgy, hogy ne lehessen észrevenni, hogy baj van vele.”

Jacobi hazatérése, „földre szállása” valójában az istenkeresés aktusa, melynek első lépése a diagnózis: Isten helyét semmivel, még a régi idők emlékeivel sem lehet kitölteni. Jacobi számára a teremtés nüansznyi pillanatának felismerése hoz megnyugvást, ám a ráismerés kegyelemszerű állapota korántsem jelenti az üresség betöltését.

Isten a kiábrázolhatatlan

Az Ottliknál is megfogalmazott üresség, az Isten hiánya körüli topogás válik jellemzővé a 20-21. század fordulóján. Mintha Isten kiábrázolhatatlanságának ószövetségi törvényébe ütköznének az írók, Isten nevének kimondhatatlanságába. A magyar rövidprózákban nemegyszer megjelenik az a fajta „szent dadogás”, amely Istenről csak képes nyelven tud beszélni korunk értékét vesztett szavaival.

Bartis Attila A Lázár apokrifek című 2005-ös kötetében Istenről mesél el nekünk tizenkét történetet. „Vagy arról, hogy üres volt a helye – írja a bevezetőjében. – Vagy nem is volt üres, csak Ő nem látszott rendesen. Ha meg mégis látszott, úgy egészen másnak képzelte az ember. Igen, talán ez a legpontosabb: néha látszott, csak egészen másnak képzelte az ember.” Hogy Isten mégis milyen, azt nem mondja el az olvasóinak Bartis.

Beszél viszont szentföldi útjáról a legmélyebb depresszió felé, amelyen őt, a Másikat és a Harmadikat csupán egy szótlan gyermek kíséri el, aki csak hallgat és néz, de úgy, hogy az embernek már nem jut eszébe, hogy vissza kellene fordulni a megkezdett úton.

„A hágón innen az utolsó férfi azt mondta, ez a helyes út – írja Bartis a könyv befejező novellájában. – A hágón innen még biztosak lehettünk benne, hogy odaát már a semmi van. …onnan föltétlenül tisztábban látja az ember a dolgokat. Az egészet, egyben. Nincs ez túlmisztifikálva, vannak helyek, ahonnan a dolgokat másképpen látni. Persze, lehet, hogy nem tisztábban, jobban, de mindenesetre másképp, egyben az egészet. Hogy merről jön a fény, és hová esik az árnyék.”

Miklya Luzsányi Mónika

• Cimkék:
irodalom könyv novella Jókai Szabó Móra Karinthy Ottlik Bartis próza

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére