„Lehetnénk jóban is”

Tetőről tetőre követtük a betörőt

Mi lenne, ha egyszer csak mindenkit ismernénk Budapesten, ha nem az idegenek városa lenne ez a vidéki metropolisz? Ha nem evolúciósan meghatározott idejű szemkontaktusokat váltanánk egymással, ha nem kialakult távolságot tartanánk egymás testétől, ha nem jóreggelttel és jóestéttel köszönnénk, ahogy kell, illik, szoktuk? Ha mindenki a barátunk, az ismerősünk, a társunk, a felebarátunk lenne? Milyen lenne, hogy nézne ki ez a város, az utcák, és hogyan mozognánk benne mi?

Ezt a játékot játszotta a múlt hét vége felé, három napig a Tánckommandó: három, a hazai kortárstánc-élet meghatározó társulata – Bloom!, HODWORKS, Tünet Együttes – közös programja. A közel egy órás alkalomra a Deák térnél gyűlt össze az első napon mintegy 20 – fiatal, idős és gyermek – néző.

Az utat bezzeg szétfúrják!

A kezdet kezdetén kíváncsian álldogáltunk és méregettük egymást, mígnem egy fekete srác ugrott be a tömegbe, és a vállára erősített dobon nem kezdett el dobolni, majd egy fekete overallba bújt – négernek maszkírozott – táncosnő is közénk táncolt, és hívogatott minket a Madách tér felé. Míg a zöld lámpára vártunk, madárjelmezes lányok közeledtek, körbetáncoltak minket, majd elhussantak. Alig volt időnk felocsúdni, mert az Örkény Színház előtt egy hatalmas rák rohant közénk és a Károly körúti építési terület felé hadonászva ordítani kezdett: „Hol vannak a munkások? Hova tűntek a munkások? Bezzeg ilyenkor már nem dolgoznak, mi? Reggel meg igen, szétfúrják az utat, hogy szétmegy a fejem! Akkor bezzeg nem lehet ide parkolni, mi?" Mi nézők torkunk szakadtából nevetünk, elképesztően komikus az építési munkásokra acsarkodó embernagyságú rák, amelyik mielőtt beszaladna az Örkénybe, még visszakiált: „Bezzeg a Merlin Színházban! Ott csend van és nyugalom!".

Volt, aki csak egy sörért ugrott le

Nem tudjuk magunkat kiröhögni, mert a szemben levő vöröstéglás ház boltívéről hirtelen valaki Holle anyóként párnát ráz lefelé, hópehelyként hullanak a tollak, rögtön tudjuk, hogy ez is a program része. Közeledünk a boltív alá, és a tetőfélén harisnyás fejű fekete alakot veszünk észre, aki jöttünkre elmenekül: tipikus bankrabló hatalmas fekete táskával. Ő lesz az, akit a Kazinczy utcáig, a Mika Tivadar Mulatóig követünk majd: hol az egyik, hol a másik tetőn bukkan majd fel s menekül előlünk, mi meg követjük. Fehérbe öltözött fiú és fekete ruhát viselő lány – játékmestereink – terelgetnek minket tovább.

Az út során találkozunk még részeg medvével, csigalépcsőkön elsuhanó angyallal, ipodjukra magukat riszáló tinilányokkal, egérhangon éneklő rockerral és őrülten bulizó táncosaival, aztán Sztravinszkij Tűzmadarának jelmezeit idéző ruhákban táncoló madarakkal. Az est csúcspontja, mikor játékmestereink – akik egy pillanatban maguk sem bírják tovább és táncra perdülnek – egy irodaház udvarába terelnek minket, ahol a kerítés mögött hasonlóan várakozó, hozzánk hasonló csapat néz vissza ránk: magunkra ismerünk.

A változás változtat

Az utolsó színtéren színészek: Bánki Gergely a Mika Tivadar erkélyéről, Nagy Mari a 400 előtti erkélyről mondanak politikai beszédekre emlékeztető, egymást keresztező monológokat a városról. Bánki áloptimista, hazug szemfényvesztő szólamokat pufogtat, Nagy Mari sírósan, pesszimistán nyavalyog, többször is azt kárálva: „ez itt a halál sétálóutcája". Ugyanarról a városról beszélnek, kétféle szem, kétféle hozzáállás, lehet választani. Mire ideérünk, már nem csak 20-an választhatunk, az út során dupla annyian csatlakoztak hozzánk: kit az ordibáló rák ragadott el, kit az utcán tébláboló és hozzánk verődött gyerekei hoztak le közénk, és volt, aki csak egy sörért ugrott le, és most velünk együtt taglalja, hogy mit is láttunk.

A Deák tér–Kazinczy út szakasz számunkra örökre megváltozott, most már fogunk tudni úgy végigmenni rajta, hogy ne jutna eszünkbe a tetőn át menekülő rabló (akinek mint kiderült, szintetizátort rejtett a bőröndje, amin gyorsan le is játszott egy szétcincogtatott rockszámot) vagy a táncoló tarka madarak. Ez az útszakasz azért változott meg, mert mi is megváltoztunk. És ezután az emberek, akiket látunk, róluk is azt gondoljuk, hogy megváltozhatnak. Mert mind lehetnének nézők velünk együtt, akikkel végigjárjuk az utat, együtt nevetünk, és a végén megvitatjuk az egészet. Lehetnénk jóban is, nem csak idegenek, nem csak a várost kvázi politikusként használó vagy nagymarisan róla panaszkodó idegenek, hanem a várost élvező, benne jelképesen táncra perdülő, a többi emberrel együtt játszó lakosok, ismerősök.

Kézi Róza

A képek BNSfoto/Cserkúti György munkái.

• Cimkék:
tánckommandó body moving tánc színház zene

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére