A szvingerklubok Rómába mennek

Orális tragédia a Nemzetiben

Ezzel a darabbal nyitotta meg kapuit 2002-ben, és most Alföldi Róbert rendezésében újra bemutatta Madách Imre Az ember tragédiája című drámai költeményét a Nemzeti Színház. Kormányok és színigazgatók jöttek-mentek, a darab maradt minden aktualitásával és előadási nehézségével (a teljes mű, húzások nélkül nagyjából ötórás előadást jelentene.) A Nemzeti Színház mindenkori feladatának és missziójának tartja (a társadalom pedig kötelességül rója fel) a nagy magyar klasszikus drámák műsorra tűzését, a teátrum jelenlegi igazgatója pedig mindennél fontosabbnak, hogy ezekről a művekről „lefújja a port”, bebizonyítsa, hogy a ma embere számára is üzenetet hordoznak.

Ez a szándék érvényesül a Tragédia rendezésében is. Anélkül, hogy a néző számára gyakran már archaikusnak érzett szöveg sérülne, a rendező minden egyes színt a jelenben játszat el, ma érvényes analógiát próbál keresni rá. Bár nem tetszett, hogy a Teremtő öltönyös, bottal sétálgató, ízületeit fájlaló öregúr, szöveghűség ez is: Lucifer nevezi aggastyánnak az első színben, ő tér vissza Péter apostolként a római szín végén, de ő játssza a Föld szellemét is Ez a hármas szerep izgalmas koncepciót és istenképet sugároz.


Lucifer a nézőtérről

Az angyalok farmernadrágban, fehér trikóban táncolva hódolnak Isten előtt – aki valaha látott-hallott már gospel-istentiszteletet, nem lepődik meg Szemenyei János zenéjén, sem Gergye Krisztián koreográfiáján – míg az égből, akár a manna, hull valami fehér pehely. Lucifer a nézők közül érkezik bevonva ezzel a közönséget a Teremtő és a tagadás ősi szellemének vitájába. Ez az izgalmas térkitágítás visszaköszön a 13. színben, az űrben, ahol Ádám és Lucifer a nézőtér két szintjét elválasztó széles korláton egyensúlyozik. A Lucifert alakító László Zsolt egyrészt döbbenetesen emberi, másrészt képes démoni lenni, játéka élővé tesz minden mondatot. Az emberpár az angyalokhoz hasonlóan farmerban és fehér trikóban öleli egymást az Édenkertben. Az Ádámot játszó Szatory Dávid hiteles alakítása végig méltó párja László Zsolt Luciferének, a szép mozgású vendégművésznő, Tenki Réka kissé elmarad tőlük, beszédhibája is zavaró.

A bűnbeesés után por zúdul az égből, ebben a por és a mennyei fehér pelyhek keverékében játsszák végig az egész előadást. Erre a földre, az üres térbe kerülnek a történeti színek kellékei – szélsőségesen maiak, ugyanakkor egytől egyig szimbolikusak. Az egyiptomi szín rabszolgáit, férfiakat, nőket, gyerekeket, gépfegyverrel őrzik, a fáraó fehér luxusautón érkezik. Érdekes változtatás, hogy a rabszolgaként megjelenő Évának nem a férjét, hanem a kisfiát verik agyon, ez azt az anya-gyerek viszonyt erősíti, ami az athéni színben és a falanszterben is felbukkan. A jelen kor analógiáját ugyanakkor nem sikerül Alföldi Róbertnek minden színben szerencsésen kiválasztani, ez azonnal érződik, ezeken a helyeken „leül” az előadás, az erőltetett párhuzam megterheli a szöveget, a néző figyelme elkalandozik.

Az athéni színben például a nagyon is aktuális demokrácia-demagógia problematikáját nem sikerül elég erősen ábrázolni, bár az ötlet, hogy a szónokok egymás kezéből ragadják ki a mikrofont, telitalálat. Ez a kellék a párizsi színben, a francia forradalom szónokai kezében látható újra, ez a többszörös előfordulás, átértelmezés érvényes az előadás többi kellékére és díszletelemére is: semmi sem öncélú, mindenhez több jelentés társul, és ezekkel a tárgyakkal a darab végére úgy telik meg a színpad, ahogy a történelem emlékeivel maga a világ.


Madách Való világa

A nagy botrányt kavart római szín helyszíne egy szvingerklub: medencék, mindenki fürdőruhában, és az „ölelj meg!” vagy „ölelkezzünk” felszólításra térdelnek a nők a férfiak elé. A nagy felháborodást kiváltó (színpadilag ízlésesen stilizált) orális szex egyrészt a nők megalázását, megaláztatását közvetíti, melyet a bizánci színben Lucifer így fogalmaz: „állati vágyának eszközéül / tekinti a nőt”, másrészt művészi reakciónak a való világ villákra és a feleséget kereső celebekre. A gesztus egyértelmű, a néző érti, egyszerre nevet és szégyenkezik. Meglepőbb az a változtatás, amely a gladiátorok harca helyett is a szexet mutatja be: annak a „harcosnak” kell meghalnia, aki előbb elégül ki, minthogy a nőt kielégítené.

Az utolsó színben az eddig kivetítőként működő háttér buraként borul az emberpárra, Ádám és Éva kísérleti állatként vergődnek alatta, csak az árnyékuk látszik. Megalázkodásuk Isten előtt azonban kimenti őket ebből a csapdából, egy létrán kúsznak a boltozat fölé: magasabbra kerülnek, mint a darab során bármikor: fölé a földnek, fölé a pornak, amelyre a boltozat ráborul. Isten győz, az ember pedig felemelkedik.

Értő és a darabot szerető rendezés ez, sokkal tisztábban fogalmazott, mint a hajdani nyitóelőadás, Szikora Jánosé. Hogy megosztó? A művészetnek, és legfőképpen a színháznak annak kell lennie. Alföldi Róbert talán nagyobb művészi szabadságot élvezhetne egy másik színház élén, amelyen nem süvítenek át annyira a politika szelei, mint a mindenkori Nemzetin, amely akarva-akaratlan közéleti szerepet is vállal.

Kiss Judit Ágnes

Kapcsolódó cikkünk:
vezer/romai-szin-avagy-alfoldi-nem-akart-oralis-szexet/2011-05-26/3546

• Cimkék:
Nemzeti Színház Alföldi Róbert Az ember tragédiája szex orális

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére