Interjú Haarberg Orsolyával, az Év Természetfotósával

Norvégia magyar szerelmese: jobb helyre nem is kerülhettem volna

 – Hogyan képzeljük el önt gyermekként? Fényképezővel a nyakában kereste a jobbnál jobb témákat a bajai Duna-parton?

– Ó, nem, gyermekként nem volt meg bennem ez az érdeklődés, a fényképezés viszonylag későn jelent meg az életemben, ahogy egyre bővültek a természettel kapcsolatos ismereteim.

– Tájépítő mérnökként végzett. Dolgozott a szakmájában, vagy azon szerencsések közé tartozik, akiknek a hobbijuk a munkájuk, és ebből meg is élnek?

– Nem dolgoztam a szakmámban, és a tájépítészi tanulmányok és a fényképezés között volt
még egy megálló az életemben. Közel egy évtizedig dolgoztam a WWF Magyarország
hód-visszatelepítési programjában, és ezzel párhuzamosan másfél évet jártam a NYME
Vadgazdálkodási Intézetének doktori iskolájába, de a doktori tézisemet már nem védtem meg, addigra Norvégiában ragadtam. Azóta a hobbim a munkám, és abból sikerül megélnem,
igaz, nagyon szerényen.

Az Eyjafjallajökull vulkán Izlandon. Haarberg Orsolya fotója
(A természet energiái kategória – 3. díj)
 

– Feltűnt, hogy nagyon sok fotója északi, tőlünk távoli országokban készült. Honnan a
vonzalom a skandináv vidék iránt?

– 1999-ben jártam ott először, és azonnal beleszerettem. Két évre rá, 2001-ben már 3
hónapot töltöttem Norvégiában – évet halasztottam az egyetemen, saját költségből, valamint
szponzorok segítségével kiutaztam, és szakemberek mellett belekóstoltam a tudományos
kutatómunkába (hódok táplálkozási viselkedése). 2004-ben már 8 hónapos norvég állami
ösztöndíjból folytathattam ezt a munkát.

– Sokszor hónapokat tölt idegen vidéken távol az otthonától. Meddig bírja ezt az életformát?

– Nem az okoz problémát, hogy távol vagyok az otthonomtól, hanem az, hogy nehéz megőrizni
a kreatív munkához szükséges motivációt egy bizonyos időszakon túl. Nálam ez a kritikus pont
5-6 hét után következik be, ilyenkor a legjobb pár napos, hetes szünetet tartani. Amióta
lakókocsival utazunk, nem sokkal kényelmetlenebb úton lenni, mint otthon. Az elmúlt három
évben 15 hónapot éltünk lakókocsiban, és csak jó élményeim fűződnek hozzá.

– Elgondolkodott már rajta, hogyan tovább, ha családot alapít? Esetleg irodai munkát vállal?

– Attól függ, mit értünk családalapításon. Úgy érzem, a legfontosabb az, hogy az embernek
jó társa legyen, nekem ez megadatott. Egyikünk sem érez késztetést a gyermekvállalásra,
számunkra így kerek az élet. Sokszor egyébként az irodai munka egészen vonzónak tűnik a
számomra, mert az napi 8 óra munkával és munkatársakkal jár. Ennek hiányában én ennél
sokkal többet dolgozom, persze nem olyan rendkívüli ez, ha az ember szereti a munkáját, és a
sok utazás miatt nehéz új barátságokat kialakítanom egy idegen országban.

– Milyen „kényelmetlenségekkel” kénytelen megbirkózni, aki idegen tájakon fotózásra adja a fejét?

– Ez attól függ, hogyan utazik az ember. Ha repülővel, akkor rengeteg a felszerelés, ha autóval, akkor sok az utazással eltöltött idő. Ha lehetőségünk van rá, akkor mi lakókocsival utazunk, és
ez csak télen jár kényelmetlenségekkel, amire úgy tekintek, mint a szükséges rosszra.

Fényképezés közben a Snaefellsnes-félszigeten, Izlandon

Hozzá lehet szokni, hogy az ember mínusz 10-20 fokban kel fel (napközben persze be lehet fűteni az autót). Jó felszerelés kell hozzá, és persze jó előre fel kell készülni lelkileg is egy ilyen útra. A fürdés, mosakodás kicsit problémás, de erre is vannak jól működő módszereim. Cserében viszont ilyenkor mutatja a legszebb arcát a természet.
 

– Meddig megy el egy jó fotó kedvéért?

– Sajnos akármeddig, persze csak akkor, ha tájfotóról van szó, mert ott fordulhat elő, hogy
a veszélyes szituációk első ránézésre ártalmatlannak tűnnek. Ilyen egy szakadék omladozó
partjáról vagy a lavinaveszélyben való fényképezés. Természetesen az állatok is
jelenthetnek veszélyt, de azt egyszerűbb felmérni, és megtartani a szükséges távolságot.

– Úgy tudom, hogy a díjnyertes fotó elkészítése sem volt túl egyszerű. Meséljen, mennyit
utazott, várt és szenvedett ezért a beállításért?

  – 2011 telén 3 hónapot töltöttünk Izlandon, és nagyon szerettem volna egy emlékezetes képet
készíteni a Hverfjall kráterről. Amikor a márciusi telihold idején végre leesett a hó (előtte
két hónapig nem voltak megfelelőek a feltételek hasonló kép készítéséhez, mert túl enyhe volt
az idő), próbáltam előteret keresni a képhez. Ehhez a Myvatn-tó jégmintázata bizonyult a
legjobb választásnak, annál is inkább, mert erről a pontról a holdkelte iránya is megfelelőnek
tűnt a kráter helyzetéhez képest. Bár felhős volt az idő, már órákkal a naplemente előtt
kimentem a helyszínre, és vártam, hogy elvonuljanak a horizonton úszó felhők. 
  

 
Kőszáli Kecske az olaszországi Gran Paradiso Nemzeti Parkban. Haarberg Orsolya fotója
(Állatok a környezetükben kategória – 3. díj)
 

Ekkor viharos erejű szél támadt, és az egyre emelkedő Holddal együtt gyorsan eltűntek a felhők a kráter fölül, míg végül épp csak egy pár felhőfoszlány maradt a holdvilágos égbolton. Eközben
a tó pár mm vastagságú jegén, hajszálrepedéseken keresztül víz kezdett felfelé szivárogni,
ami megfogta a szélviharban szállított havat, és a szemem láttára egyre szélesedő fehér
sávokat hozott létre. Az egész látvány gyönyörű volt, és nehezemre esik úgy fogalmazni,
hogy „szenvedtem” ezért a képért, bár nagyon hideg volt, nem éreztem a lábujjaimat, és
úgy vágták a szélben hordott jégkristályok a szemem, hogy nem tudtam percenként egynél
többször komponálni és exponálni, mert egész egyszerűen nem láttam. Ezek az extrém
körülmények nem is látszanak a képen… És a végén még várt rám 5-6 km síelés szinte
sötétben, süvítő hóviharban, és csak bízni tudtam abban, hogy GPS nélkül is visszatalálok az
autóhoz.

– Találkozott fotózás közben félelmetes állatokkal, például jegesmedvével?

– A legveszélyesebb helyzetbe az olaszországi Gran Paradiso Nemzeti Parkban kerültem
2008 novemberében, amikor az extrém havazás miatt nagyon nagy volt a lavinaveszély.
Kőszáli kecskéket fényképeztem, és pár órára rá épp ott zúdult le egy lavina a hegyekből,
ahonnan a képeimet készítettem. Jegesmedvével eddig még nem találkoztam szemtől-szembe,
de mint utóbb kiderült, Izlandon, tőlünk alig 10 km-re kutatott egy példány táplálék után,
miközben mi sarki rókákat fényképeztünk a sziget legelhagyatottabb vidékén, a Hornstrandir
Természetvédelmi Rezervátumban. Még síeltünk is a közelében egy hosszabb kirándulás
alkalmával, amikor próbáltuk felmérni a bázisunktól viszonylag egyszerűen megközelíthető
fjordokat. Egy hétre rá lőtték le a végsőkig kiéhezett medvét.

– Legutóbb azért járt Izlandon, hogy megörökítse a szigetország természeti örökségeit. Hasonló felhívásról idehaza nem hallottam. Ha felkérnék rá, elvállalná?

– Volt itthon is hasonló felhívás a Wild Wonders of Europe projekt (www.wild-wonders.com)
keretein belül Magyarországra finn fotós érkezett, és a magyar puszta élővilágát fényképezte.
Engem ugyanennek a projektnek a szervezői bíztak meg Izland fotózásával.

Norvégia magyar szerelmese

Ha felkérnének, én is szívesen vállalnám a magyarországi fényképezést, de egy évre csak akkor tudnék elszakadni Norvégiától, ha a férjem is velem tartana.

– Nagyon sok országban járt. Hol érezte úgy, hogy letelepedne?

– A letelepedés csak Norvégia esetében fordult meg a fejemben, és úgy érzem, jobb helyre nem
is kerülhettem volna. A családom és a barátaim persze hiányoznak, de szerencsére a munkám
egy része nem köt helyhez, csak a számítógéphez, ezért minden probléma nélkül haza tudok
látogatni évente egy-két hétre, akár egy hónapra is.

 Aschenbrenner Sándor

• Cimkék:
természetfotós Haarberg Orsolya Norvégia

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére