Egy eszme története

Melyik politikus igazi keresztény?

A nagy világvallások közül talán a kereszténységnek a legellentmondásosabb a viszonya a világi hatalomhoz. A zsidó nép történetének kezdetén pátriárkák kiválasztottak révén egyesítették a törzsfő és a próféta szerepét, és az Exodust követően pedig az Isten által megszólított Bírák voltak Izráel népének legfőbb védelmezői. Az időszámításunk előtti XI. században azután beköszöntött a monarchia is, ami azonban – a Biblia drámai leírása szerint – a Közel-Keleten szokatlan módon hasadást jelentett a továbbra is Isten akaratát szuverén módon képviselő léviták és a csak feltételes isteni jóváhagyással rendelkező uralkodó között.

Az ókori Izrael történetét a babiloni fogságig végigkísérte a királyi hatalom és az Izrael „élő lelkiismeretének” számító próféták küzdelme. Ezt a küzdelmet az utókor csak az Ószövetség igen egyoldalú közléseiből ismerheti, mely a vallási hagyományok megőrzését nyíltan a reálpolitika fölé helyezte, és példátlan vallási elkötelezettséget – politikus szemmel nézve néha már-már fanatizmust – várt el az uralkodóktól. De a Bibliát olvasva így is szembetűnő, hogy a szöveg néhai szerzői még Dávidot vagy Salamont sem tartották olyan sokra, mint Mózest vagy Illést.

A világi hatalommal szembeni fenntartásokat az Újszövetség is átvette, sőt fel is erősítette. Ha Jézus tanításának szociális tartalmát nézzük, akkor azt ma leginkább baloldalinak nevezhetnénk. A korai kereszténység ugyanis a hivatalos állami kultuszok által támogatott társadalmi hierarchiát a feje tetejére állította olyan ítéleteivel, mint hogy: „Bizony, mondom néktek, hogy gazdag ember nehezen megy majd be a mennyek országába. Sőt azt is mondom nektek: Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, mint a gazdagnak az Isten országába bejutni.”


Isteni és világi hatalmak

A jézusi szegénységkultusz ráadásul kezdetben az őskeresztények mindennapi életében is érvényesült. Ahogy az Apostolok cselekedeteiben is szerepel: „A hívek mind ugyanazon a helyen tartózkodtak, és közös volt mindenük. Birtokaikat és javaikat eladták, s az árát szétosztották azok közt, akik szükséget szenvedtek.” Azonban a kereszténység csak spirituális értelemben számított forradalmi erőnek, mert a fennálló világi rendet nem akarta megváltoztatni.

Ezt a semlegességet fejezi ki az „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené!” elv eredeti értelme is. A kereszténységnek ez a világi hatalom iránti semleges-elnéző hozzáállását Pál apostol rómaiaknak írt levelében fejtette ki: „Minden lélek engedelmeskedjék a felettes hatalmaknak, mert nincs hatalom mástól, mint Istentől, ami hatalom pedig van, az az Istentől rendeltetett. Aki tehát ellene szegül a hatalomnak, az az Isten rendelésének áll ellen; akik pedig ellenállnak, azok ítéletet vonnak magukra.”

A Római Birodalomnak három évszázadba tellett, míg felismerte, hogy a kereszténység akár az államot is erősítheti. A Nagy Konstantin által 313-ban kiadott milánói ediktumot követően ezért megkezdődött a kereszténység és állami politika hosszú együttműködése, és az uralkodók keresztény vonásokkal való felruházása is. A csaknem másfél évezreden keresztül politikusi ideálként szolgáló „keresztény uralkodó”-ban a kor ideológiája „Isten bárányának” jámborságát próbálta összeegyeztetni „Krisztus katonája” rettenthetetlenségével.

Ahogy Szent István Intelmeiben a hagyományos politikai erényeken túlmutató keresztényiséget Imre hercegnek összefoglalta: „Kell, hogy a királyt kegyesség s irgalmasság díszítse, de a többi erény is hassa át és ékesítse. Mert ha a királyt istentelenség és kegyetlenség szennyezi, hiába tart igényt a király névre, zsarnoknak kell nevezni.” Azt azért érdemes megjegyezni, hogy a jámborság, kegyelmesség, irgalmasság és társaik inkább csak a kötelező toposzok voltak, melyek nyílt elutasítása ugyanolyan felháborodott reakciókat váltott ki, mint manapság a holokauszttagadás vagy a demokrácia elvetése. Ezért is számított ma már elképzelhetetlen botránynak, hogy Machiavelli a Fejedelemben félrehajította a keresztény uralkodó ideálját, és minden moralizálás nélkül írt a politikáról.


Modern keresztények és modern politikusok

A modern politika korszakos változásai – a szabadabb vallásgyakorlás, a közügyek demokratizálódása és a hatalom kritikájának tágabb lehetőségei – miatt a keresztény uralkodó átadta a helyét a polgári politikusnak, a keresztény erények pedig átadták helyüket a polgári erényeknek. A modern politikusok – akik hatalmukat és jogcímeiket nem Istentől, hanem az emberek akaratából vezették le – jelzői közül a „keresztény” egészen a XIX. század végéig ki is kopott. De azok az erények, melyeket már a középkorban is szívesen aggattak magukra a királyok és bárók, később is tovább éltek – hiszen ha belegondolunk, a modern erkölcstan által elismert pozitív jellemvonások nem is különböznek olyan nagyon a keresztény erényektől.

A legnagyobb magyar valláspolitikus, Eötvös József szerint: „A tapasztalás azt mutatja, hogy éppen a leggazdagabb nemzetek: az angol, az amerikai és schweitzi a legkeresztényebbek, s ha vallásunk tanait tekinti, minden gondolkodó meg fog győződni, hogy az a hatalom, melyet a vallás elvei az életre gyakorolnak, nemcsak nem áll ellentétben a polgári szabadsággal, sőt hogy az minden valódi szabadság nélkülözhetetlen feltétele.”

A XX. század első felében komoly kihívást jelentett, hogy a kereszténység megtalálja a maga helyét a modern politikában – Magyarországon a két világháború között a „keresztény politikus” például azt az abszurd jelentést vette fel, hogy az illető nem volt zsidó, nem volt liberális és nem volt demokrata. De mára Európában megszilárdult a kereszténydemokrácia, mely II. világháborút szörnyű tapasztalatai alapján az emberi jogok, a polgári demokrácia és a szociális igazságosság által kijelölt térben fogalmazta újra a keresztény politikus ideálját.


Jólétiek, ökotudatosok

A mérsékelt polgári politika szellemében a „keresztény” jelzőt a legtöbb európai politikus inkább csak egy nem-ideologikus beállítódásként fogja fel. E szerint a beállítódás szerint a mai európai keresztény politikusnak fontosak – de nem kizárólagosak! – a keresztény hagyományok, és nyíltan vállalja azt, hogy politikai elveit és cselekedeteit nagyban befolyásolja a Biblia erkölcsi tanítása. A keresztény politikus a társadalom alapegységének tartja a családot, de ma már nem szokás bibliai alapon támadni a homoszexualitást – legfeljebb családjogi egyenlősége ellen érvelnek –, a nők családban és társadalmi szerepvállalásban való teljes egyenjogúságát pedig ma már senki nem kérdőjelezné meg.

A keresztény politikusok általában a jóléti állam támogatói, mert úgy gondolják, a keresztény elvek alapján a közösségnek kötelessége a rászorulók megsegítése. Mondjuk abban a kérdésben, hogy a keresztény elvek alapján milyen szociális feladatokat írnak elő az államnak, már jelentős különbség mutatkozik. A „keresztény” jelző értelmezési keretének rugalmasságát mutatja, hogy mára olyan értékeket is képes volt integrálni, mint a német vagy skandináv kereszténydemokraták által előszeretettel hangsúlyozott ökotudatosság.

E. V.

A kép (mely Szent István királyt ábrázolja) innen.

• Cimkék:
kereszténység politika történelem liberális konzervatív eötvös józsef

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére