A torkosság az egyetlen bűn, ami elárulja a bűnöst

Meddig tart még a nagy zabálás?

Eddig ez a legvékonyabb kötet, amely a legolvasmányosabb, de talán a legfelszínesebb is a Kevélység és a Jóra való restség után. Nagy-nagy érdeklődéssel vettem a kezembe, mivel a torkosság vétke korunk sajátos jelensége, csak épp az evészavarok egyik fajtájának, betegségnek tartjuk. Érdekelt, hogyan definiálja a könyv az anorexiát, a bulimiát, az édesség- vagy alkoholfüggést a falánkság, a mértéktelenség szemszögéből.

Francesca Rigotti azzal a megállapítással kezdi könyvét, hogy a torkosság az egyetlen bűn, ami elárulja a bűnöst. A falánkak, egyre többen, a testükön viselik a bűnjelet – napjainkra Amerika után Európa is kezd elhájasodni. Ezzel egy időben egyre kevésbé tekintjük bűnösnek a túlsúlyosakat. A falánkság évszázadokig jobbára a gazdagok vétke volt, mára az anyagi jólétben élők tehetik meg, hogy időt és pénzt fordítsanak súlyuk megtartására, így inkább a szegények körében terjed az elhízás – gondolom, ez esetben az író csak a fejlett országokra gondol.

A mohóság bűne nemcsak az étel, hanem az ital élvezetét is magában foglalja, a könyv mégis viszonylag keveset foglalkozik az iszákossággal, sokkal inkább a „kettős oralitás” kérdésével, amely a száj bűneit: a túl sok evést és a túl sok beszédet állítja egymás mellé. Noha kultúrtörténeti írásról van szó, a szerző a jelennel kezd. Megállapítja, hogy a bűn eszméje mára felhígult, a személyes felelősség helyét a kollektív társadalmi bűnök vették át, és maga is csatlakozik azon kutatókhoz, akiket nem érdekel, hogy a bűn Istent sérti-e, csak az, hogy egy másik embert megsért-e. Ezzel az állítással a leginkább saját magunk ellen elkövetett torkosság tényleg csak kultúrtörténeti értelemben kezelhető bűnként.


A száj, a fogak és a nyelv bűne

A szerző természetesen a hét főbűn eredetével kezdi írását. Cassianus és Szent Ambrus még a torkosságot tekinti az első bűnnek, végül azonban Szent Ágoston nézete terjedt el, amely a bűnök sorát a kevélységgel kezdi. A torkosságot a többi bűnnel való kapcsolata teszi veszélyessé. Elsősorban a bujasággal párosul, mivel mindkettő a test bűne, de Dante a szerelem bűnöseinél keményebb ítéletet mond a falánkakra. Kettejükhöz társulhat még a fösvénység, amely szintén féktelen vágy, csak épp a gazdagság után.

A falánkságot a középkor óta gyakran kapcsolják össze a szerzetességgel – állítja a szerző – talán ezzel próbálják kompenzálni a test egyéb gyönyöreiről való lemondást. Érdekes, hogy az apácákat nem hozzák ilyen összefüggésbe a torkossággal, ők inkább az oralitás másik vétkébe, a fecsegésbe esnek – idézi Abelard és Heloise 12. századi levelezését. Valójában sem a beszéd, sem az evés önmagában nem bűn, csak túlzásaiban válik azzá. Platón is ezt írja, és már ő párhuzamba állítja a szakácsművészetet a retorikával. Ráadásul mindkettőhöz a száj, a fogak és a nyelv kellenek. Aquinói Szent Tamás a bőbeszédűséget a falánkság következményeként nevezi meg.

A középkori prédikátorok a torkosságot kapcsolatba hozzák a szerencsejátékokkal, istenkáromlással, boszorkánysággal, sőt még a sátánimádással is. A torkosság bűne ellen az egyetlen fegyver a csend az asztalnál, mivel az ételről teljesen lemondani nem lehet. Szent Benedek Regulája meghatározza, hogy evés közben a szerzetesek ne szólaljanak meg, hanem felolvasót hallgassanak, aki viszont csak egy kis vízzel kevert bort kaphat. Az író végigveszi európai kultúránk nagy zabálóit a görög mitológia isteneitől Ferreri A nagy zabálás című filmjének hőseiig.


Úgy szeretlek, majd‛ megeszlek

Az olümposzi istenek halhatatlanok, és halhatatlan eledelt esznek: nektárt és ambróziát, de vannak sötét mitológiai hősök, akik – szándékosan vagy öntudatlanul – saját gyermekeiket, vendégeiket vagy szerelmüket falják föl. Püthagorasz egyenesen a vegetáriánus étkezésre buzdít, mert aki képes egy ártatlan állatot elpusztítani, az az emberek iránt is hajlamos bűnt elkövetni. Az ókori lakomák két részből álltak: a valódi étkezésből (deípnon) és az utána következő ivásból, beszélgetésből (synposion). Csak a római korban váltak ezek az alkalmak a mértéktelenség helyszíneivé, orgiákká. Seneca szerint minden perverzió közül a legveszélyesebb az evésben megnyilvánuló élvezkedés. Nem azért esznek, hogy éljenek, hanem azért élnek, hogy egyenek – idézi Szókratészt.

A középkorban a torkosság pokolra juttató vétek volt, de ha a bűnös megtért, a Purgatóriumba juthatott, hogy megtisztuljon a vétektől. Az újkorban jelenik meg az ínyenc fogalma, aki nagyon is tudatosan és kifinomult érzékkel közeledik az ételekhez. Nem véletlen, hogy francia ínyencek fordultak a pápához azzal a kéréssel, törölje a torkosságot a hét főbűn közül. Jelen korunkból a szerző a sztárszakácsokat említi, akik már tévésztárok, egyfajta kulturális szórakoztatást művelnek, és a gyorséttermek elterjedését, amely „az utolsó lépés a világ uniformizálásához". Nem véletlen, hogy egyfajta ellenzéki mozgalomként létrejött a lassú étkezés mozgalma, amely sokkal inkább szól az élet és étel élvezetéről.

A falánkság szenvedélye szerencsés esetben a fitneszterembe, illetve újabb és újabb diétákhoz vezeti a bűnöst. A különböző fogyókúrák tiltólistái végleg átveszik a vallás kontrolláló szerepét – jelenti ki a szerző. Hozzáteszi azonban, hogy az a szemlélet, amely a bűnt betegségként kezeli, torzuláshoz vezet. Az egyén nem éli át saját felelősségét, és végleg beszűkül saját testébe.

Kiss Judit Ágnes

A kép innen.
 

• Cimkék:
torkosság hét főbűn szent ágoston egyház vallás gasztronómia kultúrtörténet

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére