Kik vagyunk? Mit akarunk? Kik állnak mögöttünk? Partnereink Kapcsolat  
A mindennapi.hu portál a tartalmait jelenleg nem frissíti, az eddigi tartalmak továbbra is megtekinthetőek.
Kultúra
2010-11-03 21:00:00

„A mi hitéletünk sem mentes a krízisektől”

Jars of Clay: exkluzív interjú az amerikai sztáregyüttessel (videóval)

„Fantasztikus közönségnek” nevezték nemrég a magyar rajongókat az amerikai keresztény rockzenekar, a Jars of Clay tagjai twitter-bejegyzésükben. A szeptemberben Budapesten fellépő srácokat a mindennapi.hu kérdezte.

Kezdjük a legfőbb „címkétekkel”, azzal, hogy úgynevezett keresztény zenét játszotok. Mitől keresztény a zene? Csak a szövege miatt? Esetleg a kiáradó Lélek vagy a zenekar hozzáállása miatt?

A hitünk csupán egy ablak, amin keresztül kitekintve látjuk a világot. Nem érzünk semmilyen korlátot, nincs olyan téma, amiről ne mernénk írni, s nem érzünk kényszert arra sem, hogy kizárólag „gyülis” dolgokról volna szabad énekelni. Természetesen a hitünkről is írunk, de ugyanígy előkerül például a társadalmi igazságosság témája is…

Jó, hogy mondjátok! Nemrég felléptetek az angliai Greenbelt Fesztiválon, amit idén többen bojkottáltak, még többen pedig kritizáltak amiatt, hogy a szervezők a társadalmi igazságosságért küzdő teljesen világi, a keresztény értékrendtől távoli aktivistákat is engedtek felszólalni. Részvételetek miatt nem kevesen liberálisoknak bélyegezhetnek titeket, és úgy dönthetnek, ezek után nem fogják megvenni a lemezeiteket. Aggódtok emiatt?

Az elmúlt, aktív zenéléssel töltött 15 évben arra jöttünk rá, amikor némelyeket eksztázisba hozunk, másokat pedig mérhetetlenül felbosszantunk, akkor valószínűleg jó úton járunk. Ha véletlenül egyszer mindenki egyetértene velünk, nos, azt hiszem, akkor jobban aggódnék. Az Evangélium változást hoz. Nem korlátozza se címke, se megbélyegzés, se kulturális konvenciók. A különböző felekezeti lapok a fesztivált is megpróbálják beskatulyázni, ahogyan Istent is. Mennyivel egyszerűbb volna, ha Isten nem lenne kikutathatatlan rejtély, misztérium! De hát Ő mégiscsak az. Az élet valahol az állandó kérdezésről is szól.

És hol vannak a kérdezgetés határai? Ha közületek valaki hitválságba kerülne, az mekkora hatással lenne az együttes egészére?

A mi hitéletünk sem mentes a krízisektől. Olyan útként tekintünk a hitünkre, amelynek vannak kérdező, kétkedőbb, nehezebb periódusai is. Persze mindig visszatérünk az Evangéliumhoz, Isten újra és újra megmutatja magát nekünk. Hisszük, Istent nem bátortalanítják el a kérdéseink, de még a kétkedésünk sem.

Ez így lehet, de mi van a közönségetekkel? Ki mertek eléjük állni úgy, hogy mondjuk egy korábbi, tíz évvel ezelőtti „hitstádiumban” született dalt énekeltek nekik teljes átéléssel, miközben ti már átléptetek egy másik hitperiódusba, s talán már nem is vagytok száz százalékosan meggyőződve annak a dalnak az igazáról?

Hű, ez aztán jó kérdés! Amikor megírtuk az első lemezünk dalait, még egyetemre jártunk, és az elmúlt 15 év részben arról szólt, hogy folyamatosan újratanultunk már elsajátítottnak vélt dolgokat. Ez azzal járt együtt, hogy néhány „tudáselemet” át kellett értékelnünk, felül kellett írnunk. Ez különösen igaz volt a kapcsolatainkra. Többen vagyunk a bandában, alkalmazkodnunk kell egymáshoz, és ez is sok mindenre kihatott. A zenekari viszonyok is folyamatosan változnak. Mindenesetre nem jut eszembe egy olyan dalunk sem, amit ne tudnánk teljes szívvel elénekelni. Ma már talán kicsit másként is írnánk meg, de ez nem jelenti azt, hogy ne gondolnánk igaznak a régi formájában is. Hozzánk, a történetünkhöz tartozik így is.

Hagyományos és újabb egyházak gondolkodói is egyre többször hangsúlyozzák, hogy az amerikai jellegű keresztyén zene, sőt, maga a dicsőítés is egyfajta iparággá változott a nyugati civilizációban. Ti hogyan küzdötök az ellen, hogy a Jars of Clay ne egy termék, hanem szívből jövő, őszinte zene legyen?

Úgy vélem, jövünk valahonnan, a múltunk, az utunk mutat egyfajta irányt. Arról írunk, ami megráz, megragad minket, ami érdekel, és amiről úgy gondoljuk, hogy el kell mondanunk másoknak. Új lemezünk témája abból az ír mondásból táplálkozik, amit egy barátunk osztott meg velünk: „egymás védelmében élnek az emberek”. Az album önmagunk és mások megmentéséről szól, méghozzá a közösség vertikumában. Ez, a közösségi élet kérdései foglalkoztattak mostanság minket, úgyhogy erről írtunk, és a dalok sorban jöttek egymás után.

Rendben, szerezzük egy kis örömet a menedzsereteknek is, és beszéljünk az új lemezetekről. A honlapotokon azt olvasni, hogy az album zenei világának egyik inspirálója a régi Depeche Mode volt. Mennyire „legális” egy keresztény zenekarnak világi zenétől megihletődnie?

Minden művészet valahol Istenből, az Ő teremtéséből ered, Tőle ihletődik. Nézz csak körül a világban: annyi szépséget láthatsz mindenütt, az emberi művészetben, de csak önmagában a természetben is! Szóval, nyugodtan lehet meríteni a Depeche Mode vagy a Radiohead zenéjéből, mire az átfolyik rajtunk, bőven benne leszünk, a négyünk lenyomata ott fog érződni a dalon. Vannak persze olyan művészek, akik szoros korlátok közé kényszerítik magukat, de mi sosem gondoltuk, hogy a példájukat kellene követnünk. Ha valamit frissnek, inspirálónak, progresszívnek gondolunk, akkor nem félünk abból meríteni.

Ez így van a barátságaitokkal is? Mi alapján választotok társaságot magatoknak: zenei ízlés, tehetség vagy hitvallás szerint?

Hát, tulajdonképpen egyik alapján sem. Vannak olyan barátaink, akik nem igazán tudják hova tenni a zenénket, vagy éppen mi az övéket. Vannak aztán olyanok, akikkel a politikában értünk egyet, másokkal meg csak éppen egy gyülekezetbe járunk. Szóval, elég vegyes a kép.

Nem akarnálak megsérteni Titeket azzal, hogy a Rolling Stones-hoz hasonlítalak, akiknek szintén borzasztó erőteljes a színpadi jelenlétük, mégis: vajon ugyanaz az „elektromosság”, a zene ereje jön le a színpadról egy világi és egy keresztény együttes koncertjén, vagy van különbség?

Nem lehet figyelmen kívül hagyni az előadóművészet, a szenvedély erejét. Ami a Rolling Stones-t illeti, némelyik legendás daluk már hosszú évtizedek óta ég a rajongók szívében, és bizony tény: a műélvező hozzáállása rengeteget számít. Lehetnek, akik úgy mennek ki a mi koncertünkről is, hogy azt gondolják, mély, szellemi-lelki átélést, töltetet kaptak, míg mások megvonják a vállukat és csak annyit mondanak, hogy „nem is volt túl rossz ez a banda”. Olyan is volt már, hogy mi nem éreztünk semmi különöset, de tapintani lehetett a közönségben szikrázó „elektromosságot”. Kis túlzással azt is mondhatnám, hogy nincs két egyforma este.

De azért csak élvezitek a zenélést?!

Jaj, persze! Nem csak munka a koncert! Igaz, néha hervasztó abba belegondolni, hogy napokat utazunk és várakozunk egy egyórás koncert miatt, de amikor belecsapunk a húrokba, és érezzük, hogy létrejön a közönséggel a kapcsolat a zenénken keresztül, vagy arról hallunk, hogy hatással volt egy-egy dalunk néhány ember életére, akkor az szinte visszaűz minket a stúdióba és a színpadra.

Szirkon Berta
 

Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére


A hét java

© mindennapi.hu - minden jog fenntartva. All rights reserved.