„A követelés így hangzott: Mindent.”

C. S. Lewis, a Narnia írója: A megtért ateista

Néhány napja mutatták be a mozik a Hajnalvándor útja című új Narnia-filmet, amely C. S. Lewis hét részes regényfolyamából készült. Az angol és amerikai protestánsok körében az 1963-ban, 65 évesen elhunyt Lewis kultusza egyedülálló. Ezt elsősorban annak köszönheti, hogy elméleti műveiben fel meri tenni a hitre és a vallásosságra irányuló kényes kérdéseket.

Istentagadás és racionalizmus

Lewis az ír protestánsból ateistává lett William Kirkpatrick professzor magántanítványaként sajátította el ezt a könyörtelen logikára épülő elemző készséget, amely később gondolkodása és személyisége elidegeníthetetlen részévé vált. Kirkpatrick professzor nagy tételben zúdította tanítványaira az ókori klasszikusok gondolatait, tanítványainak a legkisebb csúsztatásokat, logikai bukfenceket sem engedte meg.
Lewis családja nem volt különösebben vallásos, de a szokásokat tartva gyakorta megfordultak a belfasti High Church nevű anglikán gyülekezetben. 

A gyermek Lewis fantáziáját megragadta Jézus csodatévő ereje, és tényként könyvelte el a bibliai eseményeket, olyannyira, hogy amikor édesanyja halálosan megbetegedett, gyermeki hite minden erejével imádkozott Istenhez a gyógyulásért. Még édesanyja halála sem rendítette meg bizonyosságát, mániákusan továbbimádkozott a csodáért. Ám a későbbiekben Isten és a vallás ellen fordult: a gimnáziumi évek diákszolgasága, Krikpatrick filozófiai magániskolája csak megerősítették istentagadó világnézetében. „Ha Isten teremtette volna a világot, nem lenne ilyen gyarló és hibás, mint amilyennek mi látjuk.” - vallotta az ókori bölcselővel, Lukréciusszal együtt.

Az első világháború masszív ateistát faragott belőle. A front kereszttüzében a klasszikus eszmények semmivé lettek, a bombázókkal és gépfegyverekkel szemben a homéroszi férfierények is értelmetlenné váltak. A lövészárokban lapulva csak a hús, a vér, a kézzelfogható valóság maradt meg kibúvóként. „A materialista világszemlélet azzal a hatalmas előnnyel kecsegetett, hogy korlátolt felelősséget kínált. Végtelen szerencsétlenség nem érhet benne. A halállal véget ér minden. ” - írta visszaemlékezéseiben.
Úgy tűnt a Kirkpatrick professzortól tanult logika győzedelmeskedett. Lewis azonban nem is sejtette, hogy alig száz mérföldre tőle egy másik lövészárokban ott fekszik J.R.R.Tolkien professzor, akit a világégés csak még jobban megerősített Istenbe vetett hitében.

Abszolútum vagy megváltó?

Tolkien és Lewis az oxfordi egyetem angol tanszékén tartott ülésén találkozott először 1926-ban. A kezdeti angolos távolságtartás után hamar megtalálták a közös hangot, hiszen mindketten rajongtak az északi mítoszokért. Tolkient kifejezetten bántotta Lewis istentagadása, és közös sétáik során nem egyszer felhozta az Istennel, a szentséggel való viszonyt.

Lewis ekkoriban - a hegeli filozófia hatására - az emberi tudattól függetlenül létező Abszolútumban hitt. Az angol hegeliánusok az Abszolútumot személytelennek tartották, így Lewis nyugodtan filozofálhatott akár vallási értelemben is az Abszolútumról, nem fenyegette az a veszély, hogy az beleszól az életébe. „Ezt a filozófiai Istent nagyon élesen elhatároltam a népszerű vallás Istenétől – mondja önéletírásában –

Úgy gondoltam, nincs lehetőség arra, hogy személyes kapcsolatba kerüljünk vele. Azt gondoltam ugyanis, hogy úgy hozott létre bennünket, ahogyan a drámaírók megalkotják szereplőiket, ezért nem is találkozhatunk vele, ugyanúgy, ahogyan Hamlet sem találkozhat Shakespeare-rel.”
Egy késő éjszakába nyúló beszélgetés során Tolkien felvetette, hogyan lehetséges az, hogy míg a skandináv mítoszok meghaló, majd feltámadó isteneinek sorsa megrázó erővel hat Lewisra, addig makacsul ellen áll a kereszténység Istenének. A kérdés nem hagyta többé nyugton Lewist, és lassan be kellett látnia: ellenállásának legfőbb oka az, hogy valójában nem akarja elfogadni Isten hatalmát az élete fölött.

Racionális érvekkel a hit mellett

Paradox módon éppen Kirkpatrick professzor hatására vált Lewis számára a racionális gondolkodás lételemmé, így azt sem tehette meg, hogy a Jézus-kérdést leseperje az asztalról.
“Egyszer csak megjelenik egy ember – írta később Tolkien professzornak – , és úgy beszél, mintha Isten volna. Azt állítja, megbocsátja a bűnöket. Azt mondja, mindig is létezett. Az ígéri, hogy az idők végeztével visszajön megítélni a világot. …És itt, ezen a ponton választanunk kell. Nem mondhatjuk, hogy kész vagyok elfogadni Jézust, mint erkölcstanítót, mint nagy gondolkodót, de azt nem, hogy Istennek tartja magát. Választanunk kell, mert az az ember, aki ilyeneket állít, vagy megveszekedett bolond (és akkor milyen tanító), vagy maga az Isten Fia. Kikiálthatjuk bolondnak, leköphetjük, sőt meg is ölhetjük, mint gonosz lelket. De ha elismerjük tanításai igazságát, nincs más lehetőségünk: le kell borulnunk a lába elé, hogy Istenünknek valljuk.”
Lewis számára ekkor már világossá vált, hogy Isten maga az az Értelem. De azt nem tudhatta, hogyha megadja magát ennek a racionális hatalomnak, az ésszerűen bánik-e majd vele. Érezte, hogy alkudozásnak, vitának helye nincs, Isten feltétel nélküli megadást kívánt tőle, gondolkodás nélküli ugrást a sötétbe.

“Követelése még csak nem is így szólt: Mindent vagy semmit. A követelés egyszerűen így hangzott: “Mindent.” Elképzelhetnek a szobámban a Magdalen Collage-ban: éjszakáról éjszakára, valahányszor egy pillanatra is abba hagytam a munkát mindig ezt a kitartó, kérlelhetetlen közeledését éreztem Annak, akivel annyira komolyan kerültem a találkozást. Amitől legjobban féltem végül is bekövetkezett.
1929 tavaszán megadtam magam és elismertem, hogy Isten: Isten. Letérdeltem és imádkoztam. Azon az éjszakán talán én voltam a leglevertebb és legvonakodóbb megtérő bűnös egész Angliában.”– írja önéletrajzában.

Miklya Luzsányi Mónika

• Cimkék:
C. S. Lewis J.R.R.Tolkien Narnia

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére