Istenhamisítás?

A viskó még mindig kereszttűzben

A viskóról nem csak a laikus olvasók vitáznak internetes fórumokon, az utóbbi hónapokban két református lelkész is közölte véleményét a könyvről: Szabó István püspök, akivel a Parókia Portál közölt interjút, a másik Sípos Ete Zoltán, aki nemrégiben tartott előadást „Istent is lehet hamisítani?” címmel.

Vajon mi lehet egy laikus által írt vallási tárgyú lektűrben, ami egyházi személyeket késztet újra és újra ex katedra jellegű megszólalásokra? Miért nevezi a református felekezet egyik püspöke megkerülhetetlennek? A lehetséges olvasatok közül miért a teológiait helyezik előtérbe?

Szabados Ádám egyik blogbejegyzése szabatos magyarázatot szolgáltat: „A könyv valóban nem teológiai értekezés, de ez nem jelenti azt, hogy ne lenne teológiai mondanivalója, vagy ami még fontosabb: teológiai látószöge. […]Ráadásul a párbeszédek konkrét teológiai kérdésekkel foglalkoznak, […] A Viskó teológiája sok esetben nyíltan vitába száll hagyományos teológiai tanításokkal, alternatív értelmezéseket nyújtva az olvasónak.”

Egy Sytka becenevű blogger kevésbé cizelláltan, de roppant frappánsan fogalmaz: „a kötet erős állításokat tesz, melyeknek teológiai következményei vannak. Félő, a gyengébb idegzetű tömeg készpénznek veszi a fantáziálást, és amit egy fiktív könyvben olvas, azt másnap a pulpitusról igazságként hirdeti majd.”


Triteista, modalista, azaz patripassziánus tévtanok

Sípos Ete Zoltán elismeri, hogy lehetnek ugyan másfajta olvasatok is, de azokkal szemmel láthatóan nem tud mit kezdeni. „Lehetne például irodalmi szempontból is vizsgálni: értékes vagy sem, miként birkózik meg a szerző egy irodalmilag nehéz – már-már lehetetlennek látszó – kihívással, amikor megfoghatóvá teszi Istent, az élet egyik szereplőjeként bemutatva őt. El tudta-e kerülni azt a veszélyt, hogy ezzel meghamisítja Isten bibliai képét? Nem profanizálta-e a Szentet?” Már a második mondatban belecsúszik a teológiai szemléletbe, hiszen aki irodalmi szempontból próbálja elemezni a könyvet, nem az istenkép meghamisítása, profanizálása, hanem szövegcentrikusan és stiláris szempontok szerint közelít.

Az előadó elképzelhetőnek tart egy lélektani olvasatot is, de számára valószínűleg az sem releváns, hiszen a pszichológiai aspektus említése után újra teológiai kérdésfelvetésbe csúszik: „De lehetne vizsgálni a regényt pszichológiai szempontból is, hiszen ismeretes, hogy a könyv írója súlyos nehézségeket élt át gyermekkorában, és felnőttként is komoly problémák sora jellemezte életét. […] Kérdésként merülhet fel bennünk, hogy biblikus-e a probléma feldolgozása, s másoknak – akik hasonló problémákkal küzdenek - használ-e vagy árt a kínált megoldással.”

A felmerülő egyéb látószögek kizárásával Sípos Ete Zoltán visszatér a számára releváns olvasathoz: a Biblia mérlegére helyezi a – műfaj-meghatározása szerint – „keresztyén-pszicho-fiction bestseller regényt”. Először a kereszténység elméleti oldala felől közelít. Állítása szerint a kötet triteista, modalista, azaz patripassziánus tévtanokra épül a helyes Szentháromság-tan helyett, amely a laikus számára épp úgy hangzik, mintha a homousiont és a homoiusiont kéne megkülönböztetnie, ha nem akarja máglyán végezni.

A feminista teológia vádja csak ezután következik: a Szentháromságból két személy nőként jelenik meg, holott „az Atya férfi-neműként jeleníti meg magát és nem nőként, Jézus férfiként jelent meg, nem nőként, a Szentlélek pedig a Bibliában semlegesnemű névvel jelöli magát.” A Viskó írója ráadásul más nevet ad a Szentléleknek, noha „a bibliai istenneveket nem az ember találta ki, hanem Isten adta önmagának. […] Nomen Dei est Deus ipse (Isten neve, Isten maga)” A könyvbeli Sarayu név valójában arra utal, ahogy a Szentlélek szélként érkezik Pünkösdkor a tanítványok közé, tehát csak allegorikus nevét említi egy adott földi nyelven.


Anyametafora mindenkinek

Szabó István püspök is sok szempontból veszedelmesnek tartja A viskót, elismeri azonban, hogy rendkívüli sikere a keresztény tanítások hiányosságából is adódik. A regény ugyanis „olyan kérdéseket taglal a lélektani történet kapcsán, amelyek mindig is foglalkoztatták a keresztyéneket. […] Ezeket a kérdéseket félre szoktuk tenni, és azt mondjuk, oktalan kíváncsiság körébe tartoznak.”

Iróniája, szarkasztikus humora sokkal meggyőzőbb, sokkal inkább elgondolkodtat a regény áldásos, illetve átkos hatásai felől, mint lelkésztársa hitvédő buzgalma.

Az interjú zárása bölcs óvatosságra int, de meghagyja az olvasó szabadságát: „Aki a könyvről súlyos kritikát hall, az ne érezze úgy, hogy a féltékeny papok, írástudók és farizeusok kiabálnak, mert elvették a kenyerüket, hanem figyeljen oda az aggályokra. Aki azt hallja, hogy ez a világirodalom legnagyobb keresztyén regénye, […] azt pedig nagy tisztelettel és szeretettel arra kérem, hogy olvasson bele az Újszövetségbe is, a Római levélbe, olvassa el az evangéliumokat, olvassa el Isten kinyilatkoztatását. Hiszen minden igehirdetésünknek, minden énekünknek, minden versünknek, minden irodalmi, művészeti megnyilatkozásunknak csak az volna a célja, hogy eljussunk az önmagát kinyilatkoztató Istenhez.”

Lelkipásztori aggályoktól mentesen Tóth Sára, a Károli Egyetem oktatója – szintén a Parókia Portálon – a regény allegorikus voltát emeli ki. „Isten kevésbé ragadható meg tantételekben és sokkal inkább történetekben, metaforákban és szimbólumokban. Természetesen nem gondolja A viskó szerzője, hogy az Atyaisten molett afro-amerikai nő volna! Inkább arról van szó, hogy istenélményét egy anyametaforával tudja megragadni […] A könyvben a viskó […] sebeink, sérültségeink jelképe, végső soron, azt hiszem, a ’megváltatlan’ világot jelenti, mindazt, amit nehezen tudunk összeegyeztetni Isten szeretetével…”

A regényt legszigorúbban mindenképpen Sípos Ete Zoltán ítéli meg. Elutasítását jelzi azzal is, hogy a könyvbeli Jézus nevét következetesen kisbetűvel írja, hogy az olvasó még véletlenül se azonosíthassa a nagybetűs bibliai Jézussal, a könyv istenének nevezett figurát a keresztények Istenével.

A felsorolt 13 kritikai pont után összegzésül közli, „Ezek a tanítások pedig csak részben származnak a Bibliából, a többi a humanista pszichológia, a misztika vagy a feminista, univerzalista és liberális teológia által inspiráltak, illetve az amerikai kultúra tanításai.” Ebből következik, hogy „A viskó írója nincs összhangban a Biblia Istenével, ezért számolnia kell azzal, hogy Isten majd felelősségre vonja.”. Egyértelműen ez a véleménye az írón kívül a könyv közvetítőiről is: „Azért pedig, hogy ezt a könyvet magyarul is keresztyének adták ki – terjesztve ezzel a téveszméket – ugyancsak felelni fognak Isten előtt. Ugyanezzel kell számolnia azoknak is, akik a könyvnek pozitív média reklámot csináltak a magyar keresztyénség körében.”

Felháborodva állapítja meg, ami egy író számára természetes: „A könyv istene csak azt mondja, amit megálmodója adott szájába.” Ezek a fiktív szövegek már csak ilyenek!

Kiss Judit Ágnes

Kapcsolódó cikk:
Kövér, fekete asszonyság az Isten?

• Cimkék:
viskó biblia regény könyv bestseller blog blogger Isten Jézus irodalom

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére