- Címlap
- Társadalom
- Világhír
- Életmód
- Kultúra
- Tudomány
- Sport
- Egyház
- Beszállhatok?
- Blogok
- Fórum
- Dossziék
- Film
- Videók
- Játék
- RSS
Mai morzsa
|
Kultúra
2010-12-07 07:01:00 Filmfesztivál a szegénységrőlA nyomor intimitásaA hétvégén lezajlott Szegénység Arcai Filmfesztiválon a Mindennapi-ra Zsigmond Dezső Élik az életüket – kárpátaljai szilánkok című filmje gyakorolta az egyik legnagyobb hatást.A DocuArt szervezte Szegénység Arcai Filmfesztiválon az alkotások közös nevezője a dokumentarista szakma egyik legkeményebb témája volt: a nyomor és szegénység. Kárpátalja helyszínként különösen érdekes, de nem nemzetiségi ellentét miatt. Pont ellenkezőleg – bár ukrán szereplők is fel-feltűnnek a vásznon - a „nemzetiség”, mint identitás egyértelműen háttérbe szorul a társadalmi helyzet mögött. A határon túli helyszín tehát pont azáltal válik érdekfeszítővé, hogy hangsúly nem a nemzetiségi színezeten, hanem a szegénység egyetemes „nyelvén” van. Csetfalva sem erős, összetartó közösségként jelenik meg a filmben, hanem egy végső anyagi és emberi tartalékait felélő településként, ahol Katiéknak már teljesen kimerült a hitele.
Joggal nevezhetjük a film szereplőit „Katiék”-nak, hiszen a film elsősorban Kati és lánya, Szabina sorsára koncentrál. Kati eleinte láthatólag élvezi a figyelmet, érezhető, hogy szinte lubickol a kamera lencséjében. Azután később – tán a megszokás, tán a súlyosbodó problémák miatt – ez az érdeklődés elvész, ezáltal a néző és az ábrázolt sorsok közti intimitás magától értetődővé válik. És az Élik az életüket legnagyobb erénye pont ez az intimitás: a nyomor intimitása. Ágoston Gábor, Bálint Arthur, és Lovasi Zoltán kamerája ott van a közös ágyba szorult anya és lánya mellett, ott van a karácsonyi asztal alatt, a részegen halálra fagyott fivér merev ujjaival együtt kitört templomkerítés előtt. Egyszer láttuk csak úgy, hogy ez az intimitás megszakad, amikor a film megszakítja forgását: a Kati és Laci közti veszekedés elfajulásánál. A hirtelen vágás hatására a néző érzi, hogy a film készítői most látták jónak, hogy előbújjanak a hideg lencse mögül, és megakadályozzák az erőszakot. A filmben a kissé sutának ható, angol nyelvű bevezetésen és záráson kívül egyáltalán nincs narrátor, az emberek egymásnak mesélik el azt, amire a néző kíváncsi. Megdöbbentő ez az önkéntes lemeztelenedés, ahogy előttünk zajlanak az érzelemkitörések, előttünk zajlanak a – szinte szó szerint értendő – késhegyre menő viták, ahol nem érvek, hanem értelemnélküli jajkiáltások csapnak össze. Ez még akkor is sokkoló, ha néhány emberen – leginkább az epizódszereplőkön, de eleinte még a főszereplőkön is – érződik a kamera jelenléte miatti elfogódottság, vagy éppen a megjátszás. A film nem a konkrét életstratégiákra koncentrál, hanem arra, hogyan élik meg a szereplők a szegénységet, az alkoholizmust, a családi problémákat. A nézőnek olyan érzése lehet, hogy Katiékkal a dolgok csak úgy megtörténnek. Ez a hangsúlytalanság erősíti a mű egzisztencialista hangulatát, az emberi tehetetlenség érzetét. És bár a rendező nyilatkozata szerint „a filmnek története, eleje, közepe és vége van”, és ez a vég alapvetően pozitív, mégsincs igazi „filmes” lezárás. Tény, hogy a kimért angolsággal előadott zárszóból arra lehet következtetni, hogy Kati felhagyott az ivással, de a néző a filmből leszűrt tapasztalatai alapján mégis azzal az érzéssel áll fel a székéből, hogy Kati kálváriája még nem ért véget. Az Eleai vendég
|
Hírsor
A hét java
|
|