Krisztuskövetők és az államhatalom: szentírási útmutató

Politizálhatnak-e a keresztények?

Jézus és az apostolok az örökkévalóság értékeinek hirdetését tekintették elsőrendű feladatuknak, de határozott álláspontot foglaltak el az állampolgári kötelezettségek teljesítése, erkölcsi alapelvek érdekében. Jézus korában Judaea Provincia politikai viszonyait nem a belső fejlődés, hanem a római légiók szabták meg. Az adókat és vámokat a rómaiaktól kinevezett adó- és vámszedők hajtották be erőszakosan, míg a jövedelemmel a helytartó rendelkezett. Ezenkívül joga volt a főpapok kinevezéséhez és eltávolításához. A helyzetet fokozta, hogy Pontius Pilatus elődei példáját figyelmen kívül hagyva nem tartotta tiszteletben a zsidók vallásos érzéseit.

Politikai próbák ideje

A Római Birodalmat a zsidó nép Isten különös megpróbáltatásának tekintette. Jelenlétüket a zsidók megszállásnak érezték, de a különböző politikai irányzatok eltérően képzelték a kapcsolatot a rómaiakkal.

Jézus felnőttkorában találkozott a különböző vallási irányzatokkal. A farizeusokról és az írástudókról az volt a véleménye, hogy csak szavakban a próféták örökösei, mert azok nemzeti bűnöket ostorozó és megtérésre hívó üzeneteit nem alkalmazták a jelenre. Nem támogatta a Róma-ellenes, messiásváró mozgalmakat sem, amelyek a teokráciát proklamálva elutasították a világi uralkodókat.

Jézus megkísértésekre adott válasza is tükrözi „politikai nézetét”. Amikor elutasította, hogy a kövekből kenyeret csináljon, a kumráni közösség önellátásra berendezkedő programját vetette el. A második kísértésre adott válasza a zélóták Istenbe vetett vak hitét vetette el. Bűnnek tartotta Isten kísértését. A harmadik kísértéskor a szadduceusok politikáját ellenezte. Ő nem volt hajlandó a világi hatalom megszerzése érdekében a Sátánt imádni (Mt 4,3–10).

Az adófizetés kérdése

A Római Birodalomról alkotott véleménye legtisztábban az adófizetéssel kapcsolatos tanításából derül ki. Jézus korában a legyőzött népeknek fizetniük kellett, amely nem csupán megalázó  volt, hanem komoly anyagi terhet jelentett. A helyzetet élezte, hogy a zsidó képtilalom ellenére a pénzeken a császár képe volt, gyakran isteni jelképekkel kiegészítve. Jól kitervelt provokáció volt Jézus ellen, amikor megkérdezték tőle, hogy szabad-e adót fizetni a császárnak, vagy sem (Mk 12,13–17). Mindkét válasz esetén bevádolhatták volna. Igen válasz esetén bálványimádónak bélyegzik, és teológiailag veszti hitelét a nép körében. Nem esetén, pedig a rómaiak által halálra keresett zélóta.

A témát a non- erbális kommunikáció síkjára terelte Jézus. Először dénárt kért tőlük. Volt náluk. Ezzel lelepleződött a képmutatásuk, mert vétkeztek a képtiszteletet elutasító norma ellen. A császár pénzét hordva magukkal már nem volt kérdés számukra az adófizetés. Kérdésére – kinek a képe van a pénzen – kapott válasz, adta meg részére a felelet kiindulópontját. „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené” (Mk 12,17). A mondat első része megengedi, sőt kötelezővé teszi az adózást, mivel elfogadták a császár pénzét. Az embernek nem kell megosztania magát a császár és Isten, a hatalom és a hit, az állam és a vallás között, hanem egészen Isten uralma alatt élve kell teljesítenie másokkal együtt a polgári kötelezettségeit, amelyek azonban nem lehetnek ellentétben Isten parancsolataival.

Pálnál már kérdés

Pál apostol a Rómabeliekhez írt levél 13. fejezetének 1–7. versében foglalkozott a kereszténység és az államhatalom kapcsolatrendszerével. A hívők a pogány és keresztény életstílus konfliktusában élték életüket. A közeli végváradalom ellenére tisztázni kellett azokat a problémaköröket, amely a hívők hétköznapi berendezkedését segítette. A hívők pedig alkalmazkodtak környezetükhöz, vagy ahogy ma mondanánk, polgárosultak.

Pál nézete a hívő és az állam viszonylatában az Ószövetségen alapult. Isten az egész teremtett világ ura, de a hatalmat a világi kormányzatoknak adta, hogy az általuk alávetett területeket igazgassák. A Krónikák könyve szerint Dávid és Salamon Istentől kapta a királyságot. Hozzájuk hasonlóan a pogány királyokat is Isten bízta meg az uralkodással. Az uralkodók Isten királyságát képviselik a Földön, ezért alkalmatlanságuk esetén a Teremtő megfoszthatta őket a trónjuktól.

Pál szerint az államhatalom Isten rendelése. Feladatát Istentől kapta, ezért alattvalói engedelmességgel tartoznak neki. „Minden lélek engedelmeskedjék a felettes hatalmaknak; mert nincs hatalom mástól, mint Istentől, ami hatalom pedig van, az az Istentől rendeltetett” (Róm 13,1). A 7. vers szerint kinek-kinek azt kell megadni, amivel tartozunk, ami jár neki, tehát ami igazságos. Aki jót cselekszik, jutalmat várhat a hatalomtól, aki ellene szegül annak, az büntetést. Az engedelmesség lelkiismereti kérdés is. Az apostol elítélte azokat, akik az államrend ellen lázadoznak, és nem fizették meg a rájuk kivetett adót, vámot; és nem adták meg az állam iránti szükséges tiszteletet (Róm 13,2.7.).

Hatalommal való visszaélés

Az ószövetségi törvényekhez és a prófétákhoz hasonlóan az újszövetség tanítói is kritika alá vonják a hatalommal való visszaélést. Jézus például életképekben mutatta be ennek néhány lehetséges módját. Így például az a jézusi mondás – „Ha pedig valaki egy mérföldnyi útra kényszerít, menj el vele kettőre” (Mt 5,41) – menetelő római katonát mutat, aki a leigázott népből való személlyel viteti felszerelését. A falusi bíró nem ítél a törvény szerint az özvegyasszony perében. Csak akkor fog hozzá az ügyhöz, amikor az atrocitástól fél (Lk 18,2–5). A kiskirály nem erkölcsi elvek szerint indít háborút, vagy teremt békét (Lk 14,31–32).

Jézus szerint az igazi nagyság a szolgálatban van, amely erőszakmentes és az ellenség szeretetére épül. „Tudjátok, hogy azok, akik a népek fejedelmeinek számítanak, uralkodnak rajtuk, és nagyjaik hatalmaskodnak rajtuk. De nem így van közöttetek, hanem aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen szolgátok; és aki első akar lenni közöttetek, az legyen mindenki rabszolgája. Mert az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem, hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért” (Mk 10,42–45).

zdr

• Cimkék:
politika Jézus Pál Biblia Ószövetség Újszövetség

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére