Kik vagyunk? Mit akarunk? Kik állnak mögöttünk? Partnereink Kapcsolat  
A mindennapi.hu portál a tartalmait jelenleg nem frissíti, az eddigi tartalmak továbbra is megtekinthetőek.
Egyház
2011-11-05 21:02:00

A II. Vatikáni Zsinat a kárhozatról és a szabad akaratról

Most akkor tényleg van pokol?

Magukat kereszténynek gondolók közül is sokan tagadják, de a Biblia egyértelműen fogalmaz: a Teremtő ellen lázadók örökléte a kárhozat. Mit mond a II. Vatikáni Zsinat utáni katolikus teológia a pokolról?

A természettudományos világkép a katolikus egyház tanítására is kihatott. Az Isten–ember viszonyának újragondolása, a II. Vatikáni Zsinat Szentírás tanulmányozásával kapcsolatos döntései módosították az egyház pokol-képét. A modern katolikus teológia szerint az Ó- és az Újszövetség szellemi tanítása a régi világkép értelmezésén keresztül érthető meg. A pokolról szóló Bibliai részeket általában olyan képeknek tartják, amelyek a kárhozottak sorsát szemléltetik. Eszerint a gonoszokat kivetik a külső sötétségre, ahol sírás és fogcsikorgatás lesz részük. A sötétség nem egyszerűen a világosság ellentéte, hanem az Istentől való eltávolodás homálya. Ilyen értelemben az Ördög a sötétség fejedelme, a gonosz szellemek a sötétség hatalmai, a bűn pedig a sötétség tette.


A döntés szabadságáról van szó

A katolikus teológusok mindig is vallották: Isten az embert szabad akaratú lénynek teremtette, megadva neki a döntés szabadságát mellette, vagy ellene. Ha igennel válaszol, akkor üdvözíti, ha pedig visszautasítja, akkor Istent utasítja el, ami boldogság nélküli állapotot jelent. Nem Isten taszít le a pokolba, hanem az ember dönti el, hova igyekszik. A pokol nemcsak az út vége, hanem olyan élethelyzet is, ami állandósulhat az ember életében. Nem más ez, mint az ember végérvényessé vált állapota, ami már a Földön elkezdődik.

„A halál pillanatában történik meg az örök üdvösségünk eseménye, mint történés, mert ott ítél meg bennünket Isten, de az örök üdvösségünk az életben dől el, abban az életben, ahol Isten mindenkinek alkalmat ad arra – teológiailag kifejezve –, hogy Istent mindenekelőtt és mindenek fölött válassza, és megmutassa az iránta való szeretetét. Ez anonim módon is történhet” – mondta Fila Béla katolikus dogmaprofesszor a Vigília 2003 júliusi számában.


Kettős büntetés

A katolikus tanítás szerint a halálos bűnben meghaltak jutnak a pokolba, ahol kettős büntetés vár rájuk: Isten elvesztése és érzésbeli kínok, melyek örökkévalók. Az idejutottak, Istentől az örök céltól elfordultan haltak meg, a kegyelem állapotának hiányában. Ide nem a cselekedet, hanem a bűn állapota juttatja az embert; a bűnbánat elmulasztása. A kárhozat esetében a büntetést maga a személy kapja (testi–lelki összetettségében) és személyes öntudatával hordozza. Isten elvesztésének kínja jelenti az örök boldogság, a legnagyobb jó elvesztését. A kárhozott mindennek végén van, nincs többé célja, nincs semmi öröme, mindenét elvesztette. Az ember halála után belátja, hogy Isten az egyedüli jó és egyedül Ő lehet a boldogsága. Istennel együtt minden jót elvesztett, amit a teljes kétségbeesés, majd az Isten iránti gyűlölet követ. Úgy látja, kizárta őt Isten az örök boldogságból.

A kárhozottak kínjai nem egyenlők, mert Isten mindenkit bűnei mértéke szerint büntet. Az egyenlőtlenség az érzéki szenvedésen kívül a cél elvesztésének átélésében is megvan. Mindenki úgy éli át a hazatalálás és a teljesség hiányát, ahogy bűneivel elfordult az élet forrásától, Istentől. A teremtmény boldogsága azon a vonalon hiúsul meg, amelyiken visszaélt az erkölcsiséggel. A kárhozatot minden tekintetben úgy veszi a katolikus teológia, mint az örök élet negatívumát. A kárhozat nem puszta hiány, nem csupán veszteség, hanem büntetés.

A kárhozat nem szerencsétlenség, hanem szembefordulás mindazzal, ami szent, jó vagy szeretetre méltó. Ide csak kimondott rosszakarattal, bűnnel az emberi kötelességek semmibevételével lehet jutni. A földi szenvedélyek – például a kevélység, uralomvágy, önzés, irigység stb. – „odaát” is megmaradnak. Aki ezektől a halál pillanatában nem tud megszabadulni, belerögződik ezekbe, amelyek gyötörni fogják, mert nincs mód a kiélésükre. A kárhozott ember dühe ezért önmaga ellen fordul.


Pusztító tűz

A katolikus teológusok között vita van a pokolbéli tűz értelmezése körül. A katolikus egyház tanítóhivatala ezzel kapcsolatosan még nem foglalt egyértelműen állást. Egyes teológusok szerint a pokolbéli tűz nem ugyanolyan, mint a földi. Valami külső oknak tartják, amely a kárhozottban olyan gyötrelmeket okoz, mint amilyet a tűz szokott. Különbözik az általunk ismert tűztől, mert az anyagot nem égeti el. Kiolthatatlan, hat a szellemre, és nem szünteti meg a sötétséget. Matthias Gaudron katolikus dogmatikatanár szerint „végezetül a kárhozottakat a pokolbeli tűz is kínozni fogja… Az az ellenvetés, mely szerint tisztán szellemi lények, mint amilyenek a démonok vagy a lelkek, nem szenvedhetnek anyagi tűztől, nem tartható fenn”.

Ha a lélek ebben az életben annyira össze van kötve a testtel, hogy a test szenvedései az ő szenvedései is, akkor az is lehetséges, hogy ő is szenvedjen a tűztől. Az igaz, hogy a tűznek nincs természetes ereje, amivel a léleknek árthat. De a pokolbéli tűz Isten büntető eszköze, így Isten természetfeletti erőt adott neki. Mások szerint erre az értelmezésre vonatkozik a szentírási kijelentés, miszerint maga az Isten az „emésztő tűz”. Közelsége az üdvözültek részére lehet a szeretet melege, a kárhozottak számára pedig a végtelen hatalom bénító ereje.

 

zdr

Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére


A hét java

© mindennapi.hu - minden jog fenntartva. All rights reserved.