Get Adobe Flash player
Kik vagyunk? Mit akarunk? Kik állnak mögöttünk? Partnereink Kapcsolat  
A mindennapi.hu portál a tartalmait jelenleg nem frissíti, az eddigi tartalmak továbbra is megtekinthetőek.
Egyház
2011-12-03 21:30:00

Xavéri Szent Ferenc, a jezsuita misszió alapítója

Kocsmákban is hirdette az igét az egyik legnagyobb térítő

1552. december 3., Kína, San-Csaog, a reggeli órákban: a 46 éves baszk Francisco de Jassu y Javier maláj, japán és több indiai nyelven prédikált – miközben haldoklott.

Később Xavéri Szent Ferencként ismerte meg őt a világ, aki a Jezsuita Rend alapítójának, Loyolai Szent Ignácnak az egyik első követője volt, és akit a rendalapítóval együtt avatott szentté 1622 tavaszán XV. Gergely pápa.


Út a misszióig

Ferenc 1506-ban született a spanyolországi Javier várában. Loyolai Szent Ignáccal a párizsi tanulmányai közben ismerkedett meg, és miután elvégezte az ignáci lelkigyakorlatokat, csatlakozott ahhoz a közösséghez, amely később Jézus Társasága néven folytatta a működését. A szerzetesi fogadalmat 1534 nyarán tette le, és két év múlva útnak indult a Szentföldre – ahová nem érkezett meg, mert a törökök lezárták a Szentföldre vezető utakat.


Xavéri Szent Ferenc, az egyik legnagyobb keresztény misszionárius. Fotó innen

Ám Ferenc nem tétlenkedett, mert a hosszúra nyúlt várakozás közben pappá szenteltette magát. Végül is arra az elhatározásra jutott, hogy nem is kell feltétlenül a Szentföldre utaznia – csakhogy erre korábban fogadalmat tett, ezért felmentést kellett kérnie a pápától. Ez persze nem csupán Ferencre, hanem a többiekre is vonatkozott, akik Ignác vezetésével akartak a Szentföldre zarándokolni, pontosabban missziós munkát végezni. „Cserébe” viszont tökéletes engedelmességet fogadtak a pápának.


Pápai legátus és misszionárius

III. Pál pápa két-két szerzetest kívánt Írországba, illetve Indiába küldeni, de az egyik szerzetes a betegsége miatt nem tudott útra kelni, helyette Ferenc indult el India felé, akit a pápa egyúttal pápai legátussá is kinevezett Afrika legdélibb pontjától, a Jóreménység fokától a Kínáig húzódó területekre. Ferenc 1540 tavaszán a lisszaboni kikötőből hajózott ki: tizenhárom hónapig utazott – a téli hónapokat Mozambikban töltve – s az indiai Malabár partjánál, Goában szállt partra.

Indiában, legalábbis annak azon a részén, ahol Ferenc missziós munkát akart folytatni, nem jó szemmel néztek a keresztényekre, köszönhetően a portugál tengerészeknek, katonáknak és nem utolsósorban a kereskedőknek – és azoknak, akik kényszerrel keresztelték meg a helybélieket. Ferenc meg is írta a portugál királynak: „… láncokkal, börtönökkel és vagyonelkobzással nem lehet végrehajtani a kereszténység indiai terjesztését célzó utasításait…” – és új „ötleteket” vetett be.

Ferenc a goai kórházban lakott, és nem igazán válogatta meg a hitterjesztés helyszíneit: ugyanúgy megfordult a módosabb házakban, mint a rossz hírű kikötői kocsmákban. De bárhová is ment, előtte mindig kifürkészte, hogy ott milyen Istennek nem tetsző szokások dívnak, és így felkészülve próbálta meggyőzni az ottaniakat a helytelen dogokról: az egyiknek arról beszélt, hogy az uzsorán kívül más üzlet is létezik, a másiknak arról, hogy a sok szerető helyett jobb a monogám házasság, vagy éppenséggel arról, nem kell feltétlenül megölni azt a rabszolgát, akivel a tulajdonosa elégedetlen. Az sem okozott problémát Ferencnek, hogy gyóntatás előtt egy jót igyon a tengerészekkel.

Természetesen nem egy helyben végezte a feladatát, hanem tovább is utazott: két év alatt az Indiai-félsziget legdélebb pontján élő, mintegy húszezer, gyöngyhalászattal foglalkozó paravát térített meg – és tanácsokkal látta el őket, hogyan védjék ki a kereskedők fondorlatait. Travancorban pedig legalább tízezer halászt térített a keresztény hitre.


Japánban

Ferenc Malajziába és Indonéziába is áthajózott, hiszen a misszionáriusi megbízatása nemcsak Indiába szólt, hanem az egész távoli keletre. Már Malajziában is találkozott japánokkal – nem egyet közülük magával is vitt Indiába – és elgondolkozott azon, hogy szívesen elmenne Japánba is, és 1549-ben Kagoshimánál partra szállt két jezsuitával és három japánnal.

Japán akkoriban a császári hatalom mélypontját élte. A korabeli feljegyzések szerint, a császári család tagjai – akik a Napistentől származtatták magukat – az utcán koldultak, a hatalom igazi urai pedig a sógunok voltak. Éppen ezért, Ferenc először a sógunokkal próbálkozott: az egyiknek zenélőórát ajándékozott, de akiről úgy gondolta, hogy „értelmesebb”, annak a portugálokkal való kereskedelem előnyeiről beszélt. Ferenc már korábban is tudta a japánoktól, hogy arrafelé a szerénység egyáltalán nem számít erénynek, ezért – talán átértelmezve azt az elvet is, miszerint, ha Rómában élsz, viselkedj úgy, mint a rómaiak – igencsak gőgösen viselkedett. A japánok között azonban a „gőgös” Ferenc atya ily módon tekintélyt szerzett magának. Amikor pedig az egyik japán herceget látogatta meg, a pápai legátust megillető díszruhában és jelvényekkel ment hozzá.


A „gőgös” misszionárius. Fotó innen

A japánok közül csak 1500-an kereszteltették meg magukat – ez messze elmarad az indiaiak számától –, van azonban, aki úgy vélekedik, hogy ezek a hitfelvételek nem voltak teljesen őszinték, hiszen a japánoknak inkább a szentelt vízre volt szükségük – azt mégis csak szívesebben itták, mint azt a vizet, amiben a lábukat mosták. Ferenc még a buddhista szerzetesekkel, a boncokkal is vitába szállt, és nem is eredménytelenül, hiszen többen közülük valóban elkezdtek érdeklődni a kereszténység iránt. Ferenc ugyancsak fontosnak tartotta, hogy megtanulja az adott nyelveket – igyekezett is megtanulni azokat, de azért ez eltartott egy ideig. A Tízparancsolatot például negyven napig tanulta japánul, mire úgy ahogy el tudta mondani, de még akkor is hibázott, aminek eredményeképpen a japánok nem mindig azt értették, amit Ferenc mondani akart.

Ferenc egyébként európai szemmel nézve is művelteknek tartotta a japánokat, és tudta, hogy a japánokat másképpen kell megtéríteni, mint az indiaiakat. A missziós munkában nemcsak a helyi nyelvet tartotta fontosnak, hanem azt is, hogy vissza kell menni egészen a gyökerekig: márpedig a japánok gyökerei a kínai kultúrában keresendők.  Ferenc elkezdte tervezni hát kínai missziós útját.


Kína

Ferenc Goában éjt nappallá téve ledolgozta azt a restanciáját, amit mint az Indiai Jezsuita Rendtartomány főnökeként kellett elvégeznie, és 1552-ben újra hajóra szállt, hogy ezúttal Kínában kezdje meg – vagy inkább folytassa – misszionáriusi ténykedését. Ez azonban nem volt ilyen egyszerű, mert a makkalai kormányzó nem akarta megengedni Ferenc továbbutazását, attól tartva, hogy a külföldiek elől elzárt Kína földjére lépő idegen miatt elvesznek a kialakult kereskedelmi kapcsolatok – nem utolsó sorban az ő személyes kereskedői tevékenysége is lehetetlenné válik.

Ferenc azonban határozott volt, és nem akart visszafordulni, egyedül ment tovább, és San-Csaogban, ami a kínai Kanton egyik szigete, megállapodott egy csempésszel, hogy egy kis dzsunkán becsempészi az ország belsejébe – de az illető egyszerűen eltűnt, így Ferenc San-Csaog szigetén rekedt, hiszen a télen elnéptelenedett a kikötőben egy tengerészt, hajóst sem lehetett már találni. Ferenc a várakozás alatt, legyengülten és elfáradtan belázasodott és 1552. december 3-án, magas láztól gyötörten meghalt. Az indiai Goában temették el, misszionáriusi sikereinek központjában.

A nem sokkal később kitört indiai pestisjárvány elmúlását rögtön Ferenc közbenjárásának tulajdonították. Ma is gyakorta imádkoznak Ferenchez – akit jobbára vándorbottal és kiskereszttel a kezében, vagy szánalmas kunyhóban, magára maradt haldoklóként ábrázolnak – a világ különböző részein élő katolikusok, ha pestisjárvány van.

 

Simon. F. Nándor

A nyitókép innen

Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére


A hét java

© mindennapi.hu - minden jog fenntartva. All rights reserved.