A kéregetést ma nevezhetjük found rasingnek is

Kik a kolduló barátok és mit akarnak?

A középkori Európa két nagy csoportját ismerte a szerzetesrendeknek: a monasztikusokat és a kolduló rendeket. Az előbbiek a Szent Benedek regulájátkövető bencések és a ciszterciek, melyek a 13. századig a nyugati szerzetességszinte egyedüli képviselői voltak. Ők a világ zajától távoli helyeken, saját birtokukon gazdálkodva (és természetesen imádkozva) éltek. Az utóbbiakhoz pedig többek között a ferenceseket, a domonkosokat és a karmelitákat sorolják. Az ő megjelenésük válasz volt az itáliai és általában nyugat-európai társadalmiváltozásokra, a városok, az ipar és a kereskedelem fellendülésére, a polgárság társadalmi szerepének növekedésére.

A kolduló rendek nem vidéken, hanem az egyre népesebb

városok szélén telepedtek meg, majd egy évszázad alatt egyre beljebb, végül a piacterek, főterek közelében épültek fel kolostoraik és templomaik. Azért volt rájuk szükség, mert a hagyományos egyházmegyei plébániai rendszer képtelen volt lépést tartani az egyre népesebb és módosabb polgárság lelkipásztori és kulturális igényeivel. Ezek az új szerzetesi közösségek saját maguk számára tiltották jelentősebb tulajdon szerzését. Munkájukbó,l illetve adományokból kellett fenntartaniuk magukat. Az adománygyűjtést nevezték, részben nevezik ma is koldulásnak.

A ferences kolostorokban a középkor óta komoly munkamegosztás van. A szerzetesek egy része pap, az ő feladatuk a misézés, a prédikáció, a lelkigyakorlatok, missziók tartása és a gyóntatás. A laikus, vagyis nem pap szerzetesek sekrestyésként, szakácsként, oltárépítőként, cipészként, később nyomdászként és egyéb szakmákban dolgoztak, és mindig volt köztük olyan barát,
akinek feladata a koldulás volt. Régien nevezték őket alamizsnás barátnak is.

A koldulás a ferencesek szerint nem szégyen,

hanem az emberek közötti egymásra utaltság kifejezője, amely a szerzetest és a világi környezetét egyaránt figyelmezteti: jó adni és jó kapni is. Egészen 1950-ig, a szerzetesrendek feloszlatásáig a ferences kolduló barátok menetrendszerűen minden évben bizonyos időközönként, főleg betakarítás után, általában kis kézikocsit húzva maguk után, egyesével vagy párban járták a településeket, rótták az utcákat és kéregettek. Minden házba beköszöntek, Isten áldását kérték az ott lakókra és jelezték, hogy örömmel fogadnak adományokat. Néhány tojással is megelégedtek. A nép általában jó szívvel osztotta meg javait a szerzetesekkel, akiket nem véletlenül évszázadok óta barátnak neveztek. Egy-egy ilyen látogatás egyben beszélgetési alkalom, tanácsadási lehetőség is volt. Az is gyakran előfordult, hogy amit az egyik házban kaptak, a másikban otthagyták, mert olyan szegénységgel találkoztak, amin azonnal megesett a szívük. Vannak olyan rendházaik ma is, jelenleg Szegeden és Nagyszőlősön, ahol népkonyhát is működtetnek a rászorulóknak.

A koldulást ma nevezhetjük found rasingnek is. Ma hazánkban a ferencesek fenntartásában működik az autistákat gondozó egyik legjobb intézet. Ahhoz, hogy ez működhessen, bizony a koldulás legkülönbözőbb hatékony módszereit kellett a rendnek elsajátítania.

A vértanúként 1946-ban meghalt Kiss Szalézról,

akinek boldoggá avatása folyamatban van, jegyezték fel, hogy nagyon szeretett koldulni. Még kisiskolás volt, amikor a szegedi rendház egyik szerzetesét rendszeres elkísérte a város környéki tanyavilágba, ennivalót,terményeket, ruhaneműt, tüzelőt gyűjteni. Nem maguknak kéregettek az első világháború utáni nyomorúságos időkben, hanem a városi nincsteleneknek,
hadiárváknak. Szerzetesként is koldult, ha tehette, mert azt tartotta, hogy ez kiváló alkalom kapcsolatot teremteni az emberekkel. A húszas évek közepe táján a Szécsényi rendházban volt novíciusi. Az ottani alamizsnás barátnak is besegített, ha tehette.

Így jutott el egyszer Endrefalvára, ahol már 17 tojást gyűjtött, mikor kosarával a kezében benyitott egy bányászcsaládhoz. Köszöntötte a háziakat és alázatosan előadta kérését. Az otthon tartózkodó vallástalan bányász felugrott és Szaléz arcába köpött. A ferences ijedségében elejtette a kosarat s a tojások, mind összetörtek. „A bányász rám nézett – írta le az esetet ő maga –, én könnyes szemmel, de valami nagy boldogsággal töröltem le a köpést, majd mosoly ült arcomra.” Ő nézett, nézett, majd lassan megszólalt: Megbocsájt nekem? Keserű ember vagyok. Sztrájkoló bányász.

Azután Szaléz vette át a szót, elbeszélte a bányásznak, hogy a háború után a saját családja is micsoda nyomorúságos helyzetbe került, szólt az egyház szociális törekvéseiről, a munkások jogairól, az evangéliumi emberszeretetről. A bányász a beszélgetés hatására egészen megváltozott és ráparancsolt a feleségére: A házban szedj össze minden tojást és a szomszédoktól vegyél annyit, hogy a 17 helyett annak duplája, 34 kerüljön a barát kosárba.

Más nagyon kedves történetek is fennmaradtak

a mai ferencesek emlékezetében az egykori kolduló barátokról. Kamill testvér mesélte el a negyvenes évek elején történt esetet: „Egy nagyobb bácskai faluban kéregettem. Az előző években egy másik testvér járta a falvakat. Amint bemegyek az egyik házhoz, mindenki nevetni kezd. Megyek a második házhoz, a harmadikhoz. Ott is azonnal nevetni kezdtek. A negyedik háznál már megkérdeztem a gazdát, hogy miért nevetnek rajtam mindenhol.

Ő elmondta, hogy a tavaly itt járt barát mikor közeledett az egyik házhoz, a gazdasszony észrevette és kérte a kislányát, hogy mondja a tisztelendő bácsinak, nincs itthon édesanyám. De már nem tudott hová bújni, a tornácon volt egy tulipános láda, beleugrott és magára hajtotta a fedelet. Bejön a barát, a kislány mondja a mondókáját: Nincs itthon édesanyám. – Nem baj – válaszolta a testvér – látom,édesapád ott van a szalmakazlaknál, szólj neki. A szerzetes letette a tojásos kosarat és ráült a ládára. A kislány megy az apjához és hívja. – Hát ott van az anyád! – feleli a gazda. A kislány erre azt válaszolta, hogy ráült a barát! – Hű, a mindenit! Fogta a
vasvillát és szapora léptekkel haladt befelé.

Mikor meglátja, hogy a testvér üldögél a ládán, rárivall a kislányra. – Mit beszélsz te bolondokat?! A kislány szepegve válaszolta: – Anyukám benne van a ládában! A barát felugrik a ládáról, abból meg pulykavörös arccal bújik a gazdasszony. Elállt a szava az asszonynak is, a testvérnek is. A gazda töri meg a csendet. – Aztán hány tojást szoktak adni egy-egyháznál, tisztelendő úr? – Kettőt, hármat, de akadt már olyan ház is, ahol tízet.– Rozi – fordult a gazda a feleségéhez –, amiért ennyire megszégyenítetted a házam, húsz tojást hozzál a tisztelendő úrnak…”
 

Szerdahelyi Csongor

• Cimkék:
ferences szerzetes koldulás Kiss Szaléz

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére