Vége a fenséges elszigeteltségnek

Hogyan határozza meg a vallás a politikát?

A szeptember 11-i terrortámadás tizedik évfordulója közeledtével egyre többen vállalkoznak arra, hogy felmérjék a megdöbbentő tett politikai hatásait. Az egyik legfontosabb tanulság, hogy ma már senki nem vonhatja ki magát a globális folyamatok áramából, nem létezik többé az a „splendid isolation” (fenséges elszigeteltség), melyet egykor Anglia, az utóbbi évtizedekben pedig az Egyesült Államok polgárai élveztek. A másik fontos tanulság, hogy a vallás a XXI. század politikájának is meghatározó eleme, melyet nem lehet figyelmen kívül hagyni. A két felismerés közös következményeinek vizsgálatára vállalkozott a Religion, Identity, and Global Governance: Ideas, Evidence, and Practice (Vallás, Identitás és Globális Kormányzás: Elmélet, Bizonyíték és Gyakorlat) című tanulmánykötet észak-amerikai szerzőgárdája. Az eredményről John Flynn atya számolt be a Zenit nevű katolikus lap oldalain.

A vallás ösztökéli a tudósokat

Jonh F. Stack a Floridai Egyetem tanára tanulmányában azt állítja: míg a nemzetközi politikát leíró elméletek az ezredforduló előtt kevés figyelmet fordítottak a vallás szerepére, mára kiderült, hogy a vallás napjainkban is meghatározza a politikát. Azt senki nem vitatja, hogy a vallás jelentős szerepet játszik az egyes társadalmak értékeinek kialakulásában – közismert például a különféle protestáns felekezetek kulcsszerepe az Egyesült Államok alkotmányos berendezkedésében. De azt kevesebben ismerik fel, hogy a vallás nem csak a múltban volt fontos, mint azt a XX. századi társadalomtudósok többsége gondolta, hanem a jelenben is. Stack szerint megfigyelhető, hogy a posztkommunista államokban hamar visszatért az addig nyíltan elnyomott vallás, és különösen szembetűnő a vallásosság térhódítása a hetvenöt évig állami ateizmusban élő Oroszországban – a szerző arra mondjuk nem tér ki, hogy a pravoszláv hit az állami ideológia fontos eleme is, „visszatérése” ezért legalább annyira köszönhető a politikának, mint az emberek vallásos érzületének.

Stack úgy véli, a vallás jelentőségének újrafelfedezése ma már arra ösztökéli a tudósokat, hogy komolyan figyelembe vegyék a vallásos hatásokat a kultúrában és a gondolkodásmódban. De a professzor azt is elismerte, hogy ennek a követelménynek az érvényesítése igen nehéz, mert a vallás pontos szerepét és hatását igen nehéz feltérképezni. A politikai, etnikai és kulturális jelenségek, mozgalmak ugyanis előszeretettel burkolóznak vallási köntösbe, miközben spirituális tartalmuk igencsak megkérdőjelezhető. A vallásos szellemiség hiteles megnyilvánulásait ezért csak nagy óvatossággal és erős önkritikával lehet csak egyértelműen azonosítani.
 

Jézus Allah rabszolgája a szélsőséges muszlimok szerint. Fotó innen.

Ron E. Hassner, a Berkeley Egyetem oktatója polemikusabb hangvételben kritizálta a vallást figyelmen kívül hagyó, azt egyfajta „maradiságnak” tartó szerzőket. Ő is megerősíti azt a megfigyelést, hogy az elmúlt évtizedben robbanásszerűen megnövekedett az érdeklődés a vallások és a nemzetközi kapcsolatok összefüggései iránt. Megállapítja, hogy 2001. szeptember 11. óta több könyvet publikáltak az iszlám és a háború témájáról, mint addig a könyvnyomtatás feltalálása óta összesen. Hassner szerint a vallások iránti érdeklődéssel együtt a vallások iránti megértés is nőtt. Korábban a vallásos elköteleződést szekuláris oldalról egyfajta „veszélyes megszállottságként” értelmezték, amit Hassner nem csak ésszerűtlen, de használhatatlan megközelítésnek tart. Szerinte ugyanis ilyen ellenséges, negatív beállítódásból lehetetlen bármiféle szellemtudományi megértésre törekedni. Hassner szerint az olyan vallásellenes szerzők, mint Richard Dawkins, Sam Harris, vagy Christopher Hitchins, ráadásul rendszeresen mérnek kettős mércével. Egyfelől amint a vallás és a háború egy jelenséghalmazban tűnik fel, azonnal ok-okozati viszonyt kiáltanak, és a vallást teszik meg az erőszak felelősének. Amikor azonban a vallás pozitív morális, kulturális vagy tudományos hatásaival szembesülnek, az ok-okozati viszonyt már korántsem látják ilyen egyértelműnek, és elvitatják a vallás érdemeit.


A keresztény politika alapja a béke

Cecilia Lynch arra sürgette kollégáit, hogy a vallások tanulmányozásában lépjenek túl a szent szövegek tanulmányozásán, és inkább nézzék magát a vallásos gyakorlatot. A Kalifornia Egyetem oktatója szerint tény, hogy minden vallás etikai irányelveket fogalmaz meg az emberek életvezetésére, de nincs az a szigorú etikai kódex, melyben ne lennének hézagok az egyéni értelmezés számára. A vallásos tanítás és a vallásos tradíció sosem fedheti le az emberi viselkedésben felmerülő összes lehetőséget. A vallások mindennapi gyakorlat közben való vizsgálatára Cecilia Lynch szerint az egyik legjobb terep a humanitárius tevékenység, melyben az elmúlt évtized során a keresztény és moszlim szervezetek között igen szoros együttműködés kovácsolódott.

James L. Heft tanulmányában II. János Pálnak az „igazságos háborúról” alkotott felfogását vizsgálta. A Dél-Kalifornia Egyetem pap-tanára szerint a néhai pápa elődeinél sokkal szigorúbban fogta fel ezt a gyakran gumiszabályként használt nemzetközi jogi fogalmat. A „béketeológia” előretörését Heft annak tudja be, hogy a Vatikán az elmúlt századok során teljesen elveszítette korábbi világi hatalmát, ennélfogva a saját kiszolgáltatottságán keresztül is elmélyült megértése az erőszakmentesség és a jogok védelme iránt. Ezen fejlődés egyik emblematikus dokumentuma XXII. János pápa 1963-as keltezésű Pacem in Terris enciklikája. De az ENSZ közgyűlése előtt tartott 1965-ös beszédében VI. Pál is a lehető legegyértelműbben fogalmazott, amikor hangsúlyozta: „Soha többé háborút, soha többé.” Az elődei által megalapozott békepártiságnak vált legnagyobb képviselőjévé II. János Pál, aki Heft szerint a kommunizmus 1989-es vértelen bukásával igazoltnak látta elképzeléseit egy erőszakmentes politika lehetőségéről. De az erőszak elvetése nem jelentette azt, hogy a néhai pápa bizonyos helyzetekben ne látta volna indokoltnak a fegyveres megoldást. Ilyen volt például az egykori Jugoszlávia etnikai vérengzéseinek megfékezésére irányuló NATO-intervenció, vagy 2001. szeptember 11. után az afganisztáni tálib rezsim megdöntésére irányuló amerikai hadjárat. Ezeket a háborúkat II. János Pál egy nagyobb rossz kiküszöbölésére tett erőfeszítésnek tartotta, ezért – bizonyos emberiességi korlátok szigorú fenntartásával – elfogadhatónak tartotta.
 

II.János Pál pápa még Fidel Castróval is találkozott. Kép innen.

Robert B. Lloyd arról értekezett, hogy az erőszakmentes konfliktuskezelésben – mint ahogy ezt Madeleine Albright egykori amerikai külügyminiszter is elismerte – igen nagy szerepe lehet a hiten alapuló eszközöknek. A Pepperdine Egyetem oktatója felhívta a figyelmet arra: miközben a vallásos identitást a tudósok hajlamosak egyfajta kényszer-központú beállítódással azonosítani, elfelejtik, hogy a vallás nagyon sokszor a megbékélés forrása is lehet. Lloyd a keresztény konfliktuskezelésnek három erős jellemzőt tulajdonít. Az egyik az erős többoldalú kapcsolatok kiépítése, a második a részrehajlásmentes igazságosság elve, a harmadik pedig a tárgyalás és megegyezés eszközeinek kifinomult használata. A keresztény mediáció sajátosságai részben a bibliai hagyományban gyökereznek, részben pedig az évszázados egyházi tapasztalatban. Ez utóbbival kapcsolatban Lloyd több olyan esetet is említ, amikor a katolikus egyház a történelem folyamán sikeres békéltetőként lépett fel. Ilyen volt például a VII. Sándor pápa által 1494-ben tető alá hozott, Portugália és Spanyolország közti megállapodást szentesítő Tordesillasi Egyezmény. De a katolikus egyház sikerrel közvetített 1984-ben a Chile és Argentína között elmérgesedett határvitában, vagy az 1977-ben kezdődött, és 15 éven keresztül dúló mozambiki polgárháború lezárásában is.

E. V.

A nyitókép innen.
 

• Cimkék:
politika vallás kereszténység muszlim tudomány pápa háború béke könyv

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére