Katolikus menedékhely Minnesotában: kényszer helyett alázat

Ha sokat iszol és belehalnál, itt befogadnak

A St. Anthony fő profilja hajléktalan alkoholisták gondozása, az általuk kidolgozott wet house program protokollja szerint – vagyis az intézményen belül meghatározott keretek között engedélyezett az alkoholfogyasztás. Az úgynevezett ártalomcsökkentő programok sorába tartozó wet house-nak nem célja a leszoktatás, inkább arra helyezi a hangsúlyt, hogy az alkohol csak annyi kárt okozzon a függő személy és a társadalom számára, amennyi a függőség logikájából fakadóan elkerülhetetlen. Hasonló koncepció húzódik meg az intravénás kábítószerfüggők ártalomcsökkentésére nemzetközileg elterjedt tűcsere-program mögött is.

A St. Anthony hatvan lakója igényes körülmények közt él: naponta háromszor kapnak meleg ételt, minden szobában tévé van és megtalálható az épületben egy közös helyiség is, ahol internetezni tudnak, írja a New York Times riportere, aki több napot töltött az intézményben és mélyinterjúkat készített a lakókkal. A kliensek az intézménytől kapott segélyből havonta 89 dollárt költhetnek alkoholra. Ez lakónként 18 ezer dolláros évi kiadást jelent, amit a katolikus egyház és Minnesota állam megosztva finanszíroz.
 

Gazdaságilag jobban megéri, mint az utca

A program elindítói kiszámolták, hogy így kevesebb pénzt költenek a költségvetési pénzekből, mintha a hajléktalanok az utcán innának kontrollálatlanul. Az otthontalanok által igénybevett egészségügyi, szociális és egyéb szolgáltatások ugyanis csillagászati összegeket tesznek ki, amit az állam finanszíroz, áll a CNN cikkében. A St. Anthony vonatkozásában nem készült pontos pénzügyi kimutatás, de egy hasonló jellegű, seattle-i program költségeit elemezve kiderül, hogy a társadalom számára mennyivel költséghatékonyabb ez a megoldás.

A 95 férőhelyes wet house 8,2 millió dollárba került. Az utcán élő, alkoholista hajléktalanokra fejenként havonta 4066 dollárt költött az állam. Ez a költség a beköltözés után hat hónappal 1492 dollárra csökkent, egy év után pedig 958 dollárra. Elsősorban annak köszönhető a költségcsökkenés, hogy a program résztvevői jobb (!) egészségi állapotba kerültek, és a különféle szociális juttatásokat és szolgáltatásokat is kisebb mértékben vették igénybe.

Irgalom és hospice

– Beleegyeztem, hogy ide jövök, mert szeretnék egy kis méltóságot, mielőtt elmegyek. Ha már meg kell halnom, szeretném, ha nem egy híd alatt történne – mondta a a New York Times riporterének az egyik interjúalany, aki egész életét azzal töltötte, hogy sikertelenül próbált megszabadulni függőségétől, és hatvanötévesen már tisztában van vele, hogy nem képes legyőzni a szenvedélyét. Mivel a hely célja nem a leszoktatás, vannak, akik afféle hospice intézményként tekintenek a wet house-ra, és azért vállalják a programban való részvételt, hogy életük utolsó hónapjait méltóságban tölthessék.

Más lakók képesek kontrollálni alkoholizmusukat. Az ártalomcsökkentő programok szellemében a munkatársak szerint már az is eredménynek számít, ha valamelyik részvevő a vodkáról átszokik a sörre. Az igazán meglepő eredmény viszont az, hogy a lakók egy csekély hányada ténylegesen felhagy az ivással és józanul távozik az intézményből.

Kényszerleszoktatás helyett alázat

– Mivel a probléma szokatlan megközelítési módjáról van szó, sokan vitatják a létjogosultságát és a hatékonyságát is. Különösen azok részéről hangzanak el a legkeményebb kritikák, akik szerint a leszoktatás az egyetlen megoldás, ehhez pedig az alkoholmegvonás és/vagy a büntetés a járható út. Viszonylag friss, néhány éves koncepcióról van szó, így még nincsenek tapasztalatok a hosszú távú hatásáról. Azt azonban érdemes megfontolni, hogy a teljes megvonás és a büntetés hosszú távon nem bizonyult hatékony megoldásnak, hiszen ha így lenne, mára már egyáltalán nem létezne szenvedélybetegség – írja egy szenvedélybetegségekkel foglalkozó addiktológiai szakblog a wet house-okról.

A wet house-hoz hasonló programok az emberi méltóságot tiszteletben tartva, alázattal és szeretettel közelednek a szenvedélybetegek felé – nem véletlen, hogy a St. Anthony-t is keresztények finanszírozzák. A program abból indul ki, hogy a drog és alkohol olyan örömet nyújt a függőknek, hogy tekintélyes hányaduk hiába próbálkozik, soha nem tud teljesen megszabadulni szenvedélyétől. Épp ezért a kisebb rosszat választva érdemes számukra olyan körülményeket biztosítani, ahol kontrollált körülmények között tudnak élni, a lehető legkevesebb kárt okozva önmaguknak és a társadalomnak.

Bár a legtöbb, több évtizede függő lakó számára nincs motiváció a leszokásra, a program koordinátorai azt figyelték meg, hogy vannak olyan résztvevők, akiknél elmúlik az alkoholfogyasztás kényszere, ha rendelkezésükre áll a szükséges mennyiség. Ebből adódóan nemcsak kevesebbet isznak, hanem képesek tisztábban látni a helyzetüket és megtapasztalni, hogy az alkohol nem oldja meg a problémáikat. Ha ez megtörténik, szakmai segítséggel képesek felhagyni függőségükkel és új életet kezdeni.

Kubiszyn Viktor

• Cimkék:
alkohol hajléktalan függőség katolikus ártalomcsökkentés irgalom szeretet

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére