Hitchens szabadságharca és az enyém

Mennyei diktatúra - rabok legyünk vagy szabadok?

Ebben a bejegyzésben most pedig szeretnék odaállni Cristopher Hitchens mellé, hogy csak a kegyelem különböztessen meg tőle. William Lane Craig keresztény filozófussal folytatott nyilvános vitájában Hitchens őszintén elmondta, hogy mi zavarja leginkább az istenhitben, és mi motiválja a teizmus elleni harcában. Mindig az emberi szabadság volt számára a tét. Hitchens önmagát is és másokat is egy képzelt mennyei diktátor uralma alól akarta felszabadítani. Ha van Isten, érvelt Hitchens, akkor jobbágyok vagyunk, nem szabad emberek. Hitchens antiteizmusa egzisztenciális szabadságharc volt egy vélt totalitárius rezsim vélt vezetőjének minden más diktatúránál megnyomorítóbb valóságos kultusza alól. Ha van Isten, akkor Hitchens szerint nem lehetünk szabadok. Nem gondolkodhatunk szabadon, nem választhatunk szabadon, nem lehet saját életprogramunk. Hitchens talán a nyersebb fogalmazást sem bánná: ha van Isten, nem ihatunk, nem dohányozhatunk, nem szexelhetünk úgy, akkor, azzal és annyit, ahogy szeretnénk. Ehelyett egy természetfeletti zsarnok ízlése alapján kell berendeznünk az életünket. Az ilyen sors mélyen sérti az emberi méltóságot.

Pontosan ugyanígy éreztem én is, mielőtt keresztény lettem. Azt gondoltam, Isten meg akar fosztani a szabadságomtól, attól, aki vagyok: önmagamtól. Rossz volt a halál árnyékában élni, de még rosszabb volt arra a halálra gondolni, amely az önfeladással, vagyis az engedelmes élettel jár. Ez volt a megtérésem legnagyobb akadálya. Ez volt – saját bevallása szerint – Hitchens antiteizmusának legfőbb indítéka is. A gyomromban érzem Hitchens érveit, mert az én lázadásom kisgömböce ugyanabból a félelemből táplálkozott, mint az övé. Saját tapasztalatom is azt a meggyőződést erősíti bennem, hogy Pálnak igaza volt, amikor az antiteizmus különböző formáit elsősorban kardinális (szívbeli), nem intellektuális (észbeli) kérdésnek minősítette (Róm 1,19-21). Nem az én érdemem, hogy a kiváló képességű brit gondolkodóval ellentétben engem visszatartott valami attól, hogy az intellektuális antiteizmust valódi opciónak lássam.

Ha visszagondolok a megtérésem pillanatára, semmilyen értelmes emberi magyarázatot nem találok arra, annakidején miért adtam meg magam Istennek. Olyan hangulatban mondtam le a saját életprogramomról, mint mikor egy elítélt a kivégzésén elfogadja a megváltoztathatatlant, beletörődik a sorsába, kihúzza magát, és önként teszi bele a fejét a hurokba. Önfeladás volt, semmi több. Kapituláltam, mert nem volt más választásom. Elismertem Isten győzelmét. Ő volt az erősebb. Én vesztettem. Arra számítottam, hogy a döntésem következménye nagyon rossz lesz, de legalább véget ér a háború, végre békém lesz a folyamatos zaklatástól. Bűnösnek éreztem magam, de nem vártam mást, csak a konfliktus végét. Tudtam, hogy ez Krisztus keresztje által lehetséges. Elismertem a vereségemet, és felajánlottam a szolgálataimat Istennek.

A következő pillanatban két dolog történt velem. Határtalan öröm járt át, és biztos belső tudásom lett arról, hogy Jézus él. Olyan biztosan tudtam, hogy ő ott van velem, mint amilyen magától értetődő volt a többi ember jelenléte. Csak azt nem értettem, miért nem volt ez korábban érzékelhető a számomra. Hihetetlenül boldogító volt Jézus közelsége. Halálra számítottam, és életet találtam! Boldog, bővelkedő életet, melyben az sem érdekelt többé, ha Jézusért meg kell halnom, ha életem végéig koncentrációs táborban kell élnem, ha mindenki elhagyna engem, csak Jézus nem. Az a mindent elsöprő öröm járt át, ami Pascalt is megtérése éjszakáján. Megbékéltem Istennel, megbékéltem a valósággal, megbékéltem önmagammal. Barátságos felettem az ég. Tévedtem Istennel kapcsolatban. „Ez nem öl meg engem, ez nem varázsolt el engem, ez nem bánt engem, ez szeret engem. És már sírtam is; te úristen, hat fejét levágtam!” Sok év telt el azóta, de egyik érzés sem múlt el, sem az öröm, sem Jézus jelenlétének tudata. Megtaláltam magamat, Jézust, az életet, a békességet, a világosságot, a szabadságot, a szeretetet. Pont az ellenkezőjét annak, amit vártam.

Hitchens sokszor elmondta, hogy szenvedélyesen akar küzdeni a „wishful thinking” minden formája ellen. A puszta vágyakra épített hitek ellen, a rózsaszín álmok ellen, a ködvárak ellen, az önáltatás ellen, a hamis illúziók ellen, a vigasztalást nyújtó vallásos téveszmék ellen. Közben mindvégig arra vágyott, hogy ne legyen Isten, mert akkor nem lehet szabad, nem cigizhet, nem ihat, nem nőzhet, nem lehet saját életprogramja. Ez lett az életprogramja. Nincs Isten, nincs Isten, nincs Isten, nincs Isten. Nincs Isten.

Most van.

Én pedig beleremegek a gondolatba, hogy egykor én is követtem a test és az érzékek hajlamait, és a harag fia voltam emberi természetem szerint, éppen úgy, mint Hitchens. De Isten, gazdag lévén irgalomban, az ő nagy szeretetéért, amellyel engem szeretett, engem, aki halott voltam a vétkeim miatt, életre keltett a Krisztussal együtt. Kegyelemből van üdvösségem. Ez nem tőlem van. Nincs mivel dicsekednem. Nem vagyok jobb Hitchensnél. Isten alkotása vagyok, akit Krisztusban jó cselekedetekre teremtett, amelyeket előre elkészített, hogy azok szerint éljek.

Annyira szeretném elmondani mindenkinek, aki a szabadságát félti Istentől, hogy a legnagyobb szabadság Isten szolgálata, de ezt az ember nem tudja elképzelni, amíg nem békélt meg Istennel és nem élvezi a közelségét. Én sem tudtam elképzelni. Pedig most vagyok szabad, és akkor voltam rab, amikor a szabadságharcomat vívtam Isten ellen. Mekkora önáltatás volt azt gondolnom, hogy önmagam lehetek a Teremtőm nélkül, a Teremtőmmel szemben! De hát ez a bűn lényege. Ez volt a bűnöm lényege. Hamis félelemből táplálkozó „wishful thinking”.

Egyszer láttam egy plakátot, melyen legalább húsz diktátor képe volt egymás mellett több sorban. Néró, Domitianus, Diocletianus, Napóleon, Sztálin, Hitler, Mao és mások. Az utolsó kép egy csecsemőé volt, aki jászolban feküdt. A plakát alján egy felirat: „Sok ember akart istenné válni, de csak egy Isten volt, aki emberré lett.” Ha valaki Istent mennyei diktátorként tudja elképzelni, máshogy nem, azt arra kérem, Karácsony közeledtével engedje közelebb magához a jászolban fekvő csecsemő képét. Hátha megszületik benne is valami, valami váratlan, valami friss, valami örömteli, egy új élet, ami minden félelemre rácáfolva valódi szabadságot ad! Velem ez történt. Azóta ezért a szabadságért harcolok.

Szabados Ádám összes blogbejegyzése

• Cimkék:
hitchens william lane craig teizmus antiteizmus diktátor Isten

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére