A megtestesülő Isten: lopás, hazugság vagy mítosz?

Attól még, hogy valami mitikus, igaz is lehet: miért ne válhatna a mítosz valóra a történelemben? A keresztények valójában ebben hisznek. Számos vallási tradíció tart számon megtestesülő isteneket, és tagadhatatlan, hogy ebből a szempontból a kereszténység csak egy a sokból: úgy tűnik, a mitológia univerzális, és a kereszténység csak az egyik narratíva. Mármost mindez igaz és fölösleges is tagadnunk, mégis úgy gondolom, hogy ez nem veszélyezteti a kereszténység hitelességét.

Hol az eredetiség?

Nézzünk meg először két téves, ám annál népszerűbb nézetet, amelyek a kereszténység mitikus jellegéből indulnak ki. Vannak, akik e gondolat alapján támadják a hitet, felróván, hogy a kereszténység összelopkodta mások hagyományait és sztorijait: egyfajta mitológiai kleptomániát gyanítanak a háttérben – ez volna hát a kereszténység. Velük kapcsolatban mindig meglep, hogy milyen szenvedélyesen utálhatják a kereszténységet: azok, akik hazugságnak hisznek minden mítoszt (ha egyszer ateisták, szükségképpen), törvényszék elé állítanák a hívőket – ám nem azért, mert terjesztik e hazugságokat, hanem azért –, mert lopással gyanúsítják őket, mítoszlopással a „szegény, ártatlan” pogányoktól, akik pedig bizonyára sokat gondolkodtak, hogy kitalálják ezeket. Hol ebben a következetesség?

Mások pedig, bizonyos humanista keresztények, azon bosszankodnak, milyen gáz, hogy a vallásuk még csak nem is eredeti, és nyakatekert magyarázkodásba kezdenek, hogy mentsék, ami menthető: „na de a kereszténység humánus: sok értéket hordoz, például szeretetet és megbékélést hirdet”. Vagyis igaz, hogy nem igaz, de azért nagyon értékes. Az már föl sem merül bennük, hogy ha elvonatkoztatnak a csodáktól – ahogy ők mondanák, a mitológiai elemektől –, akkor Jézus tulajdonképpen nem sok jót tett életében (legalábbis az evangéliumok szerint nem).

E két nézet – noha az egyik támadja, a másik pedig mentené a kereszténységet – korántsem annyira ellentmondó, mint hinnénk. Amiben egymás ellentétei, az az érzelmi töltet, ám a filozófiai alap, az elhallgatott alapfeltevések éppenséggel megegyeznek: tipikusan modernek és egyformán elfogadhatatlanok az ortodox (értsd: igazhitű) keresztények számára.

Igaz, ami igaz

Az első kimondatlan feltevés az, hogy az eredetiség mindig jó: vagyis a kereszténységnek is eredetinek kéne lennie, ha valamirevaló vallás szeretne lenni. Ám ez nem is egy rendes gondolat, mert bárki, aki egy kicsit is belegondol, egyből hihetetlennek fogja találni, ugyanis kiszúrják a szemét az önellentmondások. Mi van, ha valaki a gonoszságban eredeti – az is jó? És az jó-e, ha a szorzótábla helyett a kisiskolás a saját eredeti gondolataival áll elő feleléskor? Tehát ez inkább egy életérzés, manapság igen divatos azt gondolni, hogy „az eredetiség az olyan jó”, ám nyilvánvaló, hogy még az eredetiség sem mehet a jóság vagy az igazság kárára.

A második és fontosabb elhallgatott alapgondolat pedig, ami közös a fenti két nézetben, az, hogy minden, ami mitikus, szükségképpen kitalált, vagy legalábbis hamis. Márpedig mi lehet mitikusabb, mint egy megtestesülő isten? Vagyis a kereszténység alapgondolata nem is lehet igaz; persze – sietne közbeszólni a humanista keresztény – mitológiai értelemben igaz és szép is ez, ám történeti értelemben igaznak gondolni a megtestesülést, egyenesen neveletlenség volna! De mi van, ha mégis megtörtént?

A kereszténység a valóra vált mítosz. (Kép innen.)

Vegyük észre, hogy mindkét előfeltevés figyelmen kívül hagyja az igazság kérdését: az első egy érzés nevében, amely annyira az eredetiségre koncentrál, hogy az igazságra rá se kérdez, a második pedig egy ideológia nevében, ami kizárja a csodák lehetőségét, ezért minden, ami csodálatos, mint például a megtestesülés, szükségképpen mitológiai vagy egyenesen hazugság – attól függően, hogy szimpatizálunk-e a kereszténységgel, vagy nem. Azonban a keresztények nem azért vallják a megtestesülést, mert az egy szép gondolat, hanem azért, mert megtörtént. Az apostolok megtapasztalták Jézus valódi emberségét és valódi istenségét is, ezért hittek benne, és ezt a hitet adták tovább. A kereszténység a tények talaján áll. Minden támadás – és minden leereszkedő humanista gesztus is –, ami nem ezt a lényeget érinti, lényegében mellébeszélés.

Mit gondoljunk tehát arról a furcsa helyzetről, hogy a történelmi tények, amelyekre a kereszténység épül, éppenséggel mítoszba illőek? Javaslom, a tények alapján értékeljük a mitológiát, és ne a mitológia alapján a tényeket. Ha a hívőknek igazuk van – ha Jézus tényleg a megtestesült Isten –, akkor az emberiség legszebb álmai váltak valóra a történelemben, és a mítoszok ennek tükrében elő-evangéliumok, amelyek a maguk tökéletlen emberi módján mégis a természetes kinyilatkoztatás részei. A kereszténység pedig egyszerre mítosz és egyszerre valóság: a valóra vált mítosz. És így a keresztények szabadok rá, hogy felkarolják az egész mitológiai hagyományt, sőt, arra is, hogy örvendjenek az egybeeséseknek – például a megtestesülés esetében –, ugyanis ez az egész arra enged következtetni, hogy Isten meglepően eredeti.

Nyitókép innen,

Szerdahelyi Miklós összes blogbejegyzése

• Cimkék:
mítosz mitológia biblia újszövetség megtestesülés Isten Jézus Krisztus

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére