Kik vagyunk? Mit akarunk? Kik állnak mögöttünk? Partnereink Kapcsolat  
A mindennapi.hu portál a tartalmait jelenleg nem frissíti, az eddigi tartalmak továbbra is megtekinthetőek.
Balavány György blogbejegyzése
2012-01-15 07:39:00

A gyilkosnak nehéz gyermekkora volt

A vallások is rettegnek, mert minden vallás bűnös. Vezeklést ajánlanak, jóvátételt, tétlen szemlélődést és ezek kombinációit – abszolúte hiába.

És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk azoknak, a kik ellenünk vétkeztek.
(Máté 6, 12, Károli)


Dávid király magához kérette hadvezére feleségét. Később tudomására jutott, hogy az asszony megfogant tőle. A király megrémült; a házasságtörés halálos bűn Izraelben, akkor is, ha fejedelem követi el. Próbálta mindenféle hazugsággal elleplezni a tettét, de hiába; ezért megölette a férjet, majd feleségül vette a nőt. Isten kedvence, a zsoltárok szerzője sorban szegte meg a tíz parancsolatot. S a történet folytatásából kiderül: úgy élt ezek után, mintha mi sem történt volna – mígnem elment hozzá Nátán próféta, és elmondott neki egy történetet.

„Volt egyszer egy szegény ember, került annak egy báránykája. Táplálgatta, nevelgette, az ölében dédelgette. Lakott arrafelé egy gazdag ember is, kinek sok juha volt; mégis, mikor vacsorálni akart, a szegény báránykáját ragadta el.”


Dávid trónján igaz ítéletek születtek. Míg a történetet hallgatta, pirosra gyulladt a király arca: haljon meg az az ember, kiáltotta.

Te vagy az az ember, felelte a próféta. Válogatott asszonyokat adott öledbe az Úr, mégis hűséges harcosodat vágattad le, egyetlen feleségét pedig eloroztad.

Dávid összetört. Bűnbánatot tartott, és az 51-ik zsoltár szerint azt mondta az Úrnak: „egyedül ellened cselekedtem”.

És a többiek? Az asszony, a férj, a gyerek, a megbotránkozott nép?

Sokan megérzik, hogy az ember a bűnnel végső soron az Istent sérti meg. Sokan remélik mégis, hogy az Isten, ha van, lesz oly nagyvonalú, és eltekint a bűneiktől. Ez azonban lehetetlen, mert a Mindenható nem nagyvonalú. Tökéletes erkölcsi rendet tart fenn, melyben semmi nem történik következmények nélkül.


Nincs lényeges különbség erkölcsi és fizikai törvény között. Erkölcsi szabály, hogy engedelmeskedjen a beosztott a fölöttesének, mert elakad a munka. Erkölcsi szabály, hogy a Nap átlagos távolsága a Földtől százötvenmillió kilométer legyen; a neutronok tömege erkölcsi megfontolásból annyi, amennyi – különben széthull a világ. Erkölcsi szabály, hogy a férfi hazavigye a fizetését, ne a kuplerájba, ellenkező esetben széthull a család. Amit bűnnek nevezünk, az az élet erkölcsi rendjének megbontása. Ennek igazságos és természetes következménye a szenvedés, majd – végső soron – a halál. Fontos ugyan, de nem az a döntő, kicsi vagy nagy bűnről van-e szó. A régiek azt mondták, ha egyetlen láncszem elszakad, hiába ép a többi: a vödör a kútba zuhan. Az igazság gravitációja a halálba, a sírba von mindannyiunkat.
 


Az erkölcsi rend kettős természetű: egyfelől igazság, másfelől szeretet jellemzi. A szeretetről legtöbben úgy gondolkoznak, mintha az csupán luxuscikk, valami különleges fűszer volna. Pedig sokkal több annál: életfeltétel. Dante mondja az Isteni színjáték végén, hogy a szeretet „mozgat napot és minden csillagot”. S mikor Jézust megkérdezték, mi az erkölcsi törvény lényege, így szólt: „szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, elmédből és erődből, és a felebarátodat úgy, mint magadat”. Aki így él, betöltötte a törvényt, méltó az örök életre.

De ki tud így élni?


A törvény nem csak azt követeli, hogy ne tedd a bűnt, hanem hogy állandóan és győzelmesen szeress. Ami ennél kevesebb, az bűn. A követelmény a tökéletesség, vagyis hogy bűntelen legyél, igaz ember. Aki a tökéletesség isteni mérlegén könnyűnek találtatik, bűnös.

Bűnösök vagyunk, könnyűnek találtatunk, és ebből ered minden nyomorúságunk.Ezért hullanak szét a családjaink, a közösségeink. Azért van háború, betegség és halál, mert folyton megbontjuk az élet rendjét.

Ádám, az ősi név azt jelenti: ember. Nem azért vagyunk bűnösök, mert vétkezünk; vétkezünk, mert emberek, vagyis bűnösök vagyunk. A gyerekeinket csak a jóra kell megtanítani, a rosszra nem. Azt tudják maguktól.

A filozófiának muszáj foglalkoznia a bűnnel, megmagyarázni azonban sohasem fogja, hiszen a legtágabb filozófia is bűnös, és maximája a gondolkodás, vagyis önmaga. A filozófia az értelem luxusbörtöne. A meghasonlott antifilozófiák is azt állítják, hogy az ember a megismerésben válik tökéletessé: a bűn forrása a tudatlanság. Legyen anyagelvű vagy misztikus, a filozófia a meg- vagy felvilágosodást ajánlja a vétek ellenszeréül. Az enciklopédisták egyenest azt mondták, hogy ami logikus, egyben etikus is; az ésszerűség a bűn ellentéte.

Kierkegaard, a nagy, magányos töprengő csempészte vissza a tételt, hogy a bűn az akaratban rejlik. Ez bibliai igazság összecseng az őszinte ember tapasztalatával. A bűn nem tévedés; szándékosan vétkezünk, egyszersmind kényszerűen. Mi másért volnánk kétségbeesettek? E szörnyű paradoxon bénítja meg az alkotójától elszakadt teremtményt. A félelem kuszálja össze az összes emberi alkotást a művészettől a politikán át a vallásokig.

A vallások is rettegnek, mert bűnösök. Ezért vezeklést, jóvátételt, tétlen szemlélődést és ezek kombinációit ajánlgatják, de hiába. Eszményítik a remetéket és az oszlopszenteket, hiszen – mondják – a világ bűnös, és aki kivonul belőle, megtisztul.

Egyszer azonban mindenkinek meg kell hallania az ítéletet: nem a világ bűnös, hanem te magad. Te vagy az az ember! Jézus rengeteget vitázott a vallásos emberekkel, s határozott nemet mondott arra, hogy a tétlenség megóvna a bűntől. Jakab, a tanítvány egyenesen azt állította: „aki tudna jót cselekedni, de nem teszi, bűne az annak”.


A humanista eszményeket véres-sáros bakancsokkal összetaposta a huszadik század. Mégis: ma, a posztvallási és posztfilozofikus korban Jézus kivételével mindenki azt állítja: az ember jó, csak környezete determinálja káros cselekedetekre. A gyilkosnak, mint tudjuk, nehéz gyermekkora volt. Hétmilliárd áldozat él a földön, akiket a vallások nem tudnak megmenteni, mert a vallások többnyire csak az igazsággal, vagyis a gravitáció komor törvényével számolnak: szemet szemért, fogat fogért.

Buddha tanítja, hogy a rossz cselekedetnek rossz az eredménye. Hillél rabbi így szól, mikor koponyát lát úszni a folyóban: megfojtottak, mert te is vízbe fojtottál valakit – ám gyilkosaidat is vízbe fogják fojtani. E rettentő gondolatokat igaznak és jogosnak érezzük, mivel nem ismerjük igazán a kegyelmet, vagyis a megbocsátást. És ha nem ismerjük, nincs bennünk szeretet. Folyton egyenlíteni akarunk, válaszcsapást, sőt megelőző csapást mérni. Mivel bűnösök vagyunk, nem létezik emberi igazság, mégis annak nevében cselekszünk. Úgy teszünk, mintha magunk tartanánk fenn az erkölcsi rendet.


Az igazság igénye az ember eszelős apoteózisa. Nekem van igazam! Agyontapossuk egymást, és nincs kegyelem, mert mindenkinek igaza van. Az önkorbácsoló vezeklés ugyanebből a gyilkos rettegésből ered. S hogy mégis igaznak mondhassuk magunkat, a mérleg másik serpenyőjébe alkalmi jótetteinket, önzésünk fanyar gyümölcseit dobáljuk.

A mérleg azonban nem moccan.

Isten igazsága a halálunkat követeli, és egyszer, belefáradva az egészbe, megadjuk neki magunkat. Ha nincs bocsánat, hiába hát a bánat. A hiába-bánatba pedig bele kell pusztulni.

Ezért mondják, hogy a keresztény tanítás bűntudatot okoz. Csakhogy ez óriási tévedés. Isten nem akarja, hogy bűntudatod legyen. Mert mi a bűntudat? Csupasz rettegés, amely eltávolít Istentől. Ádám a vétke után egy fa mögé bújt. Ez a bűntudat. Meg Júdás érzülete, aki árulása után azt ordította: „vétkeztem”, de nem kért bocsánatot, inkább felkötötte magát és elkárhozott.
 


A civilizált ember úgy akar szabadulni a bűntudattól, hogy lenyomkodja bűneit a tudata alá. Aztán úgy gondolja, a dolog el van intézve; legfeljebb ha túl nagyra nő a nyomás a tudata alatt, elrohan pszichoanalitikushoz. Ám a bűnt nem lehet kikezelni. Freud mester nem tud segíteni, mert nem ellene vétkezünk, hanem Isten ellen.

Dávid, Krisztus előtt évszázadokkal, igazi keresztény volt. Így rimánkodott: „ments meg engem, mert vért ontottam”.


Jézus az egyetlen, aki megtartotta a törvényt. Tudta: valakinek bűnhődnie kell Ádám vétke miatt. Tudta, ha magára veszi az embervilág összes filozófiáját, vallását, hazug és gyilkos igazságát, önimádatát és paráznaságát, az Isten ítélete az egeket átszakítva az ő kereszten vonagló, védtelen testére sújt. Jajgatni fognak az egek, és fényes nappal sötét lesz a földön. És Jézust az igazság a sírba rántja.

De aztán megvirrad, béke lesz és feltámadás.

„Bocsásd meg a vétkeimet”. Az imádkozó kegyelmet nyer. Olyan szabad az útja a mennybe, mint Jézusé, akit elengedett a sír. A mérleg egyensúlyba került. „Tisztíts meg engem – könyörgött Dávid –, és tiszta leszek.” Aki ezen átmegy, megkapta Isten igazságát. Nem kell ragaszkodnia a maga igazságához többé, tehát nincs mitől rettegnie.

Hallottam egy buddhista szerzetesről, aki – mikor az evangélium üzenetét megértette – némi töprengés után így szólt: két dolog lehetséges. Vagy igaz mindez, vagy nem. Ha nem igaz, nem is számít. De ha igaz, semmi sem számít ezenkívül.

Én azt hiszem, hogy igaz. És mert igaz, semmi nem számít ezen kívül.

 
Balavány György
 

(A kép a Sin City c. filmből való)

Balavány György összes blogbejegyzése


Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére


A hét java

© mindennapi.hu - minden jog fenntartva. All rights reserved.