Egymást is kondicionáljuk

A boldogság tudománya: miért boldogabb egy konzervatív?

Visszatérek most a szenvedésre. Gyakran hallgatom a BBC-t és az amerikai közmédiát (a „köz" ott nem államit jelent, mint nálunk). Időről időre megy egy riport arról, kik és miért boldogok. Néhány napja például az amerikai konzervatívokat hasonlították össze a demokratákkal egy kutatásban. Azt eddig is tudtuk, hogy a vallásosság boldogít, így ezt a hatást, ahogy mondani szokás a szociológiában, kiszűrték. Az eredményekből kiküszöbölték még a jövedelem hatását is. Eltérnek ugyan a vélemények arról, hogy boldogít-e a pénz; mindenesetre a pénztelenség általában boldogtalansággal jár együtt.

Miért boldogabbak a konzervatívok? Az amerikai konzervativizmust nem lehet a magyar politikai palettán elhelyezni, egyszerűen nincs ilyen párt. Nem is a pártpolitika érdekes persze, épp csak jelzésértékű  – megjelenít értékeket, de ha nincs mögötte magyarok sokasága, akik ezeket az értékeket képviselik, akkor sokra nem jut (hacsak nem hazudja el, valójában mit képvisel).

Az amerikai konzervatív a meritokráciában hisz. Ez a hit megingathatatlan, axióma, az amerikai kultúrába és piacgazdaságba vetett bizalom, büszkeség: az amerikai konzervatívok szerint mindenki boldogul, aki igyekszik. Csak azt az embert tisztelhetjük, aki hajlandó erőfeszítéseket tenni, hogy kiemelkedjék a szegénységből, de erre mindenkinek kell, hogy ereje legyen.

A demokraták (akik liberális-szociáldemokrata értékeket képviselnek) éppen ebben nem hisznek. A társadalmi egyenlőtlenség igazságtalan és igazolhatatlan; a szegények nem tudnak kikecmeregni a gödörből, mert nem magának ássa az ember a gödrőt, hanem a társadalom nagy terepasztalán kerül oda. Az Occupy Wall Street mozgalom – a másik jelszavuk: mi vagyunk a 99% – tulajdonképpen nem a gazdagok, hanem az egyenlőtlenséget helyesnek és megérdemeltnek tekintő konzervatívok ellen fordította azt a hatalmas energiát, amely hirtelen százezreket vitt az utcára, hogy ott dideregjenek a sátraikban, míg a rendőrség fel nem számolja a tábort.

A konzervatív tehát boldogabb, legalábbis boldogabbnak vallja magát. Nem panaszkodik még most, a huszadik század egyik legsúlyosabb válsága idején sem. Miért? Több pénze van talán? Már csak matematikai alapon is nyilvánvaló, hogy nem ez a helyzet – hogy lesz jelentős kulturális erő egy értékrend, amelyet a társadalomnak csak az 1 százaléka képvisel? A konzervatív politikusokat talán pénzeli a nagyvállalati és pénzpiaci lobbi, de a szavazóikat aligha.

Tekintve, hogy a szenvedés érdekel, szép nagy könyvtárat gyűjtöttem össze a boldogság szakirodalmából. Persze a boldogtalanság szakirodalmából is. A kutatók és a kutatásról beszámoló riporter nem használta ugyan, de azonnal a felszínre dobta az emlékezetem a kulcsfogalmat.

Tanult tehetetlenség. Ha egy patkányt arra tanítanak (kondicionálnak), hogy csinálhat bármit, nem tudja befolyásolni, hogy mennyi áramütést és mennyi élelmet kap, akkor összekucorodik a ketrece padlóján, nem eszik, nem iszik, és lassan belehal a gondolatba (vagy abba a kezdeménybe, amit a kényelem kedvéért gondolatnak nevezek itt), hogy képtelen javítani a sorsán, és a folyamatos stressz elől az élet feladásába menekül.

Kutatók kondicionálták a patkányt, a kutyát, a majmot – minket a történelem kondicionál. Persze egymást is kondicionáljuk, a konzervatívok a konzervatívot, a liberálisok a liberálist.  Aki hisz benne, hogy van ereje és módja kitörni, és keresi a lehetőséget, az egyszerűen boldogabb. Nem adja meg magát a tanult tehetetlenségnek.

Nem akarom vizsgálgatni, miért kisebb a magyarok között ezeknek a konzervatív értékeknek a támogatottsága. Sokkal jobban izgat egy paradoxon.

A kereszténység szerint a szenvedés az élet természetes része, mindenben van valami jó, minden vezet valahová, a szenvedés, a válság vagy a lecsúszás is. Aki vallásos, boldog. Boldogabb. Ha nem a saját erejében, hanem Isten erejében hisz, akkor is előre néz, tevékeny, nem vicsorog a valóságra, amiért igazságtalan vele.

Miközben a riportot hallgattam, eltűnődtem, milyen választ adnék a kérdésre (elég primitív módon szokás felmérni az ilyesmit): „Boldognak tartja-e magát? Osztályozza egy 1–4-ig tartó skálán, az 1 a teljesen boldogtalan, a 4 a nagyon boldog." A depressziómmal, az öngyilkossági kísérleteimmel, a szenvedés iránti vonzódásommal és azzal a hirtelen lecsúszással, amely most sok értelmiségit utolért, nyilvánvalóan boldogtalannak kéne lennem. Mindig meglepődve veszem észre, hogy ha választ kell adnom erre a kérdésre, akkor 3,5 környékére lőném be magam.

Hogy a csudába? Nem az a depresszió lényege, hogy az ember rosszul érzi magát? Hogy boldogtalan? Itt a trükk. A szenvedés nekem adottság, és semmi köze a boldogsághoz vagy a boldogtalansághoz. Nem vádolok, nem haragszom, nem érzem tehetetlennek magam (ok, néha igen), elfogadom, hogy ez van. A szenvedés van. Lehet, hogy a neurotranszmittereim folyamatos sokkban tartják az agyam és a szervezetem, de az is én vagyok. Ha a fájdalmat már elviselhetetlennek érzem, és fel akarom adni, az is a választásom. Nem vagyok tehetetlen.

(nyitókép innen.)

Babarczy Eszter összes blogbejegyzése

• Cimkék:
konzervatívok szenvedés szenvedés kereszténység vallásosság

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére